A Fővárosi Közmunkák Tanácsának utolsó évtizede (1937-1948)

Napjainkban különböző fórumokon egyre gyakrabban és erőteljesebben kap hangot a Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) újbóli felállításának gondolata, mint gyógyír a városfejlesztés nehezen feloldható intézményi problémáira. A fővárosra vonatkozó közbeszédben az FKT már hosszabb ideje egyfajta metaforaként is szolgál: metaforája az olyan városfejlesztésnek, amely szakszerű és nagy távlatokra tekint, nem befolyásolják a napi politika cikkcakkjai, sőt a gazdasági érdekeket is harmóniába tudja hozni a távlatos célokkal.

Ennek példájaként álljon itt rövid idézet egy nemrégiben megjelent vaskos kötetből, melynek célkitűzése kifejezetten az, hogy az FKT visszaállítása melletti érveket gyűjtse össze. Építőiparban érdekelt szereplő mondja: "Az én cégemen belül is van ťkis közmunkatanácsŤ. Ez a problémakör levezet egész a kőművesig és a segédmunkásig... Láthatóan másképp dolgoznak egy olyan épületen, amelyben szakmai örömüket lelik, mert rekonstruálhatnak egy valamikor csodálatosan megépített épületet." Az FKT-nak ez a metafora-szerepe olyan mértékben került előtérbe az aktuális vitákban, hogy az már inkább nehezíti, mint segíti a hajdani Közmunkatanács valós szerepével és jelentőségével kapcsolatos tisztánlátást.

Mi is volt az 1870-ben felállított FKT mint intézmény lényege? Lelke a tanácstestület, melynek tagjait egyenlő számban (9-9 fővel) alkották a kormány kinevezettjei és a városi önkormányzat választottjai, elnökét és alelnökét a kormány nevezte ki. A városszerkezet stratégiai kérdéseit illetően döntési joggal rendelkezett. A városszerkezet alapkérdéseit nem meghatározó, de a városképet befolyásoló ügyekben valamennyi önkormányzati határozat a jóváhagyására szorult, valamint másodfokú hatóságként fellebbezési fórum volt minden építési, építésrendészeti ügyben. A kezelése alatt álló célvagyonra, a Fővárosi Pénzalapra támaszkodva önálló fejlesztő, beruházó tevékenységet is kifejtett. Döntéseit és terveit saját műszaki apparátusa készítette elő.

A 19-20. század fordulójától kezdve az FKT létjogosultságát már időről időre kétségbe vonták azon a címen, hogy eredeti hivatását - a három város egységes fővárossá egyesítését és alkalmassá tételét a neki szánt központi szerepkör betöltésére - régen teljesítette. A fővárosi önkormányzat időközben mind anyagilag, mind szakmailag felnőtt a feladathoz, nincs tehát további indok az autonómia korlátozására. Nem érdektelen tehát megvizsgálni a Közmunkatanács felszámolása előtti utolsó életszakaszát abból a szempontból, hogy betöltött-e olyan, sajátosan rá szabott szerepet a város életében, amire más intézmény nem volt alkalmas (és ami jelenleg is hiányzik).

Az intézmény különleges és nélkülözhetetlen szerepe mellett általában a következő főbb érveket szokás felhozni. 1. A hosszú távú fejlesztési célokat olyan intézmény tudja igazán érvényre juttatni, amelyet nem terhelnek a város működtetésének napi feladatai, ugyanakkor rendelkezik elkülönített és megújuló pénzforrásokkal. 2. Szakszerű és független testület, amely a városfejlesztési célokkal képes úgy foglalkozni, hogy kiemeli azokat a napi politikai küzdelmek közegéből. 3. Biztosítja a koordinációt a városfejlesztés kulcsszereplői (elsődlegesen a kormány és a fővárosi önkormányzat, illetve a különböző érintett önkormányzatok) között. Mennyiben igazolhatók ezek az érvek a két világháború közötti időszakra vonatkozóan?

Változó szerep az intézményrendszerben

Az 1870-ben a főváros fejlesztési céljaira felvett nagy állami kölcsön felhasználását követően az FKT nem jutott többé hasonló nagyságrendű anyagi forráshoz. Legfontosabb állandó bevételi forrását korszakunkban is az 1890:I. törvénycikk által rendszeresített, az állami egyenesadók 1,5%-ában kivetett útadó képezte, amely a harmincas évek második felében (a felemelés előtt) évi egymillió pengőt el nem érő bevételt hozott. Ehhez képest messze elmaradtak a Pénzalap vagyongazdálkodásból származó jövedelmek. A főváros - itt és a következőkben a "főváros" intézményi megnevezés alatt a főváros önkormányzatát, azaz Budapest Székesfőváros Törvényhatóságát értjük - az FKT-nál jóval nagyobb összeget fordított szoros értelemben vett városrendezési kiadásokra. A nagy átfogó városrendezés tervek és akciók kezdeményezése és megvalósítása a századforduló, kiváltképp a Bárczy-korszak óta mindinkább átcsúszott a főváros kompetenciájába. A harmincas években a főváros és az FKT egyfajta "békés egymás mellett élésre" rendezkedett be. A kiemelt fejlesztési "akcióterületeket" felosztották egymás között, a rájuk szánt pénzforrások egyértelmű elkülönítésével és érintett ingatlanaik elcserélésével is igyekeztek e téren "tiszta" kompetenciákat kialakítani. A harmincas évek második felének legambiciózusabb, de torzóban maradt programjai közül például a Tabán fejlesztése a főváros, míg a Madách sugárút kiépítése és az ennek nyitányát jelentő Madách tér kialakítása az FKT terepe volt.

Az FKT beruházó tevékenysége, melyet korábban az útadó szűkös keretei határoztak meg, a harmincas évek második felében fellendült, de ez nagyobbrészt állami beruházásokhoz kapcsolódva, kormányzati megbízásból történt. A Fővárosi Pénzalap ugyanis önállóan vehetett fel hiteleket, az ezekből fedezett munkálatok nem terhelték meg a központi költségvetés kiadásait. Így lett az FKT feladata az új Duna-hidak - az 1937-ben átadott Boráros téri (Horthy Miklós-) híd és az 1940-től épülő Árpád-híd - feljáróinak kiépítése, a pesti rakpart gyorsforgalmi úttá alakítását szolgáló építkezések, közreműködés a ceglédi vasútvonal töltésre emelésekor a szintbeni kereszteződések kiküszöbölése, a "halálsorompók" megszüntetése végett. A hitelek törlesztőterheire oly módon teremtettek fedezetet, hogy az útadó 1,5%-os kulcsát 1939-ben 4,5%-ra emelték, a többletet pedig csak az említett feladatokra lehetett felhasználni. Mindez kétségkívül segítette bizonyos fejlesztések könnyebb és gyorsabb megvalósulását, ám arról nem lehet beszélni, hogy a Fővárosi Pénzalap saját eszközei meghatározó tényezőt jelentettek volna a városfejlesztésben. Maga az elnök, Bessenyey Zénó fogalmazott úgy, hogy az FKT úgyszólván "üres hivatali keretté" kezdett süllyedni, amikor a harmincas évek kormányai felfedezték a benne rejlő, fentebb tárgyalt lehetőséget.

Ami a szakszerűség kérdését illeti, különösen a kormányzati kinevezettek közül bőven lehet a kor neves építészeinek, professzorainak nevével találkozni (pl. Árkay Bertalan, Gerevich Tibor, Hültl Dezső, Kertész K. Róbert, Kotsis Iván, Münnich Aladár, Wälder Gyula), de a minisztériumi potentátok közül is főként olyanok bukkantak fel, akik valamilyen szempontból szakértőnek számítottak. A főváros részéről viszont első helyen a pártok vezető politikusainak "járt" a közmunkatanácsi tagság, akár értettek városrendezési, építészeti kérdésekhez, akár nem. (A nevesebb pártvezérek közül hosszabb ideig tanácstag volt pl. Wolff Károly, Kozma Jenő, Peyer Károly, Zsitvay Tibor). Úgy is fogalmazhatunk: a kormány hatalma ebben az időben eléggé megkérdőjelezhetetlen volt ahhoz, hogy a közmunkatanácsi kinevezéseket illetően megengedhette magának a szakszerűség érvényesítését (bár ez nem vonatkozott az elnökökre). A fővárosi politikának az országoshoz képest demokratikusabb és versengőbb jellege azzal a következménnyel járt, hogy az FKT főváros által betöltendő helyei ekkor már egyértelműen a pártpolitikai zsákmányrendszer szférájához tartoztak, és hozzáértők is csak a pártok révén, politikai szempontokhoz igazodva kerülhettek be.

A viszonyokra jellemző példa, hogyan ért véget a kor egyik legelismertebb városrendezési szakemberének, Harrer Ferencnek a közmunkatanácsi pályafutása. A fővárosi közgyűléstől kapott mandátuma 1940 végén járt le, nem sokkal azt követően, hogy elfogadták az általános rendezési terv alapjául szolgálandó városfejlesztési programot, melynek kidolgozását éveken át ő irányította. A parlamenti kormánypárt 1938 novemberi szakadása - amikor képviselőinek egy nagyobb csoportja, Imrédy Béla miniszterelnök politikája elleni tiltakozásul, kilépett - végbement a fővárosi politika szintjén is, és Harrer a kormányoldalról kiszoruló "disszidensekkel" tartott. Mivel az új pártnak számarány szerint "járó" két közmunkatanácsi helyet politikusok (Zsitvay és Kozma) birtokolták, a kormányzó párt pedig ragaszkodott a saját jelöltjeihez, Harrer működésének folytatására nem volt lehetőség. Az FKT "függetlensége" abban nyilvánult meg, hogy a tagok mandátuma nem volt kötött.

Lényegi megújulás az FKT koordinációs funkciója terén történt 1937-ben, a Tanács egész történetében új korszakot nyitva. A városrendezésről és építésügyről szóló 1937:VI. törvénycikk kötelezővé tette általános és részletes rendezési tervek készítését. Az ÁRT megállapítása általában önkormányzati hatáskör volt miniszteri jóváhagyás mellett, Budapestre és környékére vonatkozóan azonban az FKT feladata lett (az egyes településeké külön-külön). Az FKT másodfokú építésügyi hatáskörét ugyancsak kiterjesztette a törvény a főváros környékére. Budapest "környékének" fogalmát a törvény felhatalmazása alapján 1938 januárjában belügyminiszteri rendelet állapította meg. Ekkor már folyt a Magyary Zoltán vezette Magyar Közigazgatási Intézet nagy városmorfológiai adatfelvétele, melynek eredményeit nyilvánvalóan figyelembe vették. Az, hogy Nagy-Budapest későbbi területi kialakításának is ez képezte a szakmai alapját, megmutatkozik abban, hogy az FKT hatáskörébe utalt "környék" az 1950-ben létrehozott Nagy Budapesttel szinte teljesen megegyezett (attól csak annyiban tért el, hogy Vecsést is ide sorolta). Hamarosan azonban további településekre - pl. Alagra, Dunakeszire, Dobogókőre, több Buda környéki és pilisi falura - is kiterjesztették a Közmunkatanács illetékességét. A tanács testülete fővárosi ügyekben továbbra is a régi összetételében működött, a környéket érintő tárgyakban viszont Pest vármegye törvényhatósága által delegált 9 taggal kiegészülve járt el. Az FKT környéki beruházó tevékenysége az első években szerény keretek között mozgott, elvégezte viszont a rendezési terveket megalapozó felmérési munkálatokat, a főforgalmi úthálózat megállapítását, megkezdte a városias kialakításra szánt, illetve a beépítésre szánt területek kijelölését.

Újabb "fénykor" ígérete - 1945

1945-ben eleinte úgy tűnt, hogy az FKT történetének második fénykorához érkezett. Élére a Budapesti Nemzeti Bizottság január 28-i határozata folytán Fischer József, a szocialisztikus értékekkel, társadalomformáló ambíciókkal telített funkcionalista "új építészet" egyik hazai élharcosa, régi szociáldemokrata került. Az elnökök közül talán az első, akinek szakmai és politikai háttere, beágyazottsága kellően erős volt ehhez a funkcióhoz. Ennek köszönhetően a Budapesti Nemzeti Bizottság februárban Nagy-Budapest (!) helyreállítási és újjáépítési munkáinak vezetésével is őt bízta meg, biztosítva elsőbbségét ezen a téren a székesfőváros építésügyi szerveivel szemben. Mivel Fischer az FKT régi hatáskörének részeként megörökölte a háború folytán félbe maradt általános rendezési terv kidolgozásának feladatát is, elvileg megteremtődtek a szervezeti feltételei annak, hogy a katasztrófahelyzettel kapcsolatos gyakorlati intézkedések a távlati fejlesztési tervekkel összhangban történjenek.

A kormány március elején Fischert országos építésügyi kormánybiztossá is kinevezte, ráruházva a városrendezési törvényben meghatározott miniszteri hatásköröket. Mivel Fischer a kormánybiztosi hatáskört is az FKT apparátusa útján gyakorolta, olyan helyzet állt elő, hogy FKT lényegében saját felettes szervének feladatát is betöltötte. Mindez felcsillantotta annak lehetőségét, hogy az FKT bázisán olyan szervezet jöjjön létre, amely alkalmas a terület- és településrendezés, az építésügy és az építőipar egységes országos irányítására, és ennek révén képes a modern építészet eszméit átültetni a gyakorlatba. Fischer ide tömörítette a városépítészeti tervezés korabeli élgárdáját. S e garnitúra egyik legfontosabb, távlati célokra irányuló feladatának Nagy-Budapest általános rendezési tervének mielőbbi kidolgozását tekintette, olyan gyorsasággal, hogy az már az újjáépítésnél is irányadó lehessen.

A pártok delegáltjaiból álló ideiglenes közmunkatanácsi testület helyett, a kormány rendelkezése nyomán júliusban sor került a tanács újjáalakítására a régi jogszabályoknak megfelelő összetételben. A kormány többek között Bibó Istvánt, Harrer Ferencet, Kállai Gyulát, Kotsis Ivánt, Peyer Károlyt, a főváros Acsay Lászlót, Büchler Józsefet, Rajk Lászlót, Széll Jenőt delegálta. Harrer a továbbiakban gyakorlatilag az elnök állandó helyetteseként tevékenykedett, személye egyúttal biztosította a folyamatosságot a korábbi, az 1940-ben a főváros közgyűlése által elfogadott városfejlesztési programon alapuló tervező munkával. Az általános rendezési terv kidolgozását Granasztói Pál irányította.

Az 1940. évi program vezérmotívuma a kialakult városszerkezet adottságként történő kezelése, a radikális átalakítási javaslatok elvetése volt. Állásfoglalása szerint a település a reálisan várható lakosságszámhoz képest máris túlságosan szétterült ahhoz, hogy tömörítést célzó fejlesztési politika ésszerű lenne. A beépíthető területet ugyanakkor erőteljesen korlátozni kell (a városterület 42%-át eleve kizárták a településből), és azon belül is, döntően a meglévő helyzethez alkalmazkodva, szigorúan lehatárolni a többemeletes, zártsorú beépítés övezetét. A külső övezetek kertvárosias fejlesztését pedig a közművel és közlekedéssel már ellátott területekre kell koncentrálni, a kialakult gócpontokhoz csatlakozva. A lakáscélra szánt területeket a program szigorú övezeti rendszerben kívánta elrendezni, mégpedig koncentrikusan, belülről kifelé haladva egyre csökkenő beépítési intenzitással. Állást foglalt mind külső gócok kialakítása ellen, mind az ellen, hogy az intenzív beépítésű övezetek a főútvonalak mentén sugárszerűen kinyúljanak, arra hivatkozva, hogy a várható ilyen típusú lakásigény számára a belső övezetekben elegendő terület áll rendelkezésre, és az itteni telkek megfelelő magasságú házakkal való teljes beépülését kell ösztönözni. Az övezetek jellegét a hozzájuk rendelt lakóháztípussal határozta meg, azaz minden övezetben csak egy típusú lakóház építését tette lehetővé.

A Fischer körül tömörülő mérnök- és építészcsapat tagjai 1945-ben úgy érezték, hogy a háborús katasztrófa eltakarította az útból mind a fizikai, mind a társadalmi akadályokat az "új építészet" környezet- és társadalomformáló ígéretei beváltásának útjából. Romba dőltek az elavult városrészek, és összeomlott az a hatalmi rendszer, amelyben a telek- és háztulajdonosok szerzett jogai, profitérdekei rendre erősebbnek bizonyultak, mint a közérdek. Az FKT-nál kialakított új városrendezési koncepció fő újdonságát abban jelölték meg, hogy míg az 1940. évi program "olyan időszakban készült, mely fejlődési perspektívával nem bírt és ezért számos kényszerű megalkuvással inkább a már kialakult helyzetre támaszkodott", az átdolgozott változat "a korszerű városépítés ideális követelményeit kívánja minél teljesebb mértékben érvényesíteni", figyelembe véve a fokozatos megvalósítás lehetőségét. Az új elképzelés elvetette a centrális-koncentrikus városszerkezetet, és a Dunával párhuzamos sávos fejlesztés mellett tette le a garast. Az egyközpontú város koncepcióját pedig "szétpontosított városszerkezettel", a külső városrészek önálló alközpontjainak kialakítására irányuló törekvéssel váltotta fel. A sűrűn beépített belterületet (Pesten az Aréna út - Orczy út - Haller utca vonaláig) mint főközpontot zárt egységként kezelte, melytől a külső városrészeket Dunától Dunáig terjedő zöldgyűrű közbeiktatásával egyértelműen el kívánta választani és laza településekbe ágyazott helyi központok köré tömöríteni. Megszüntetendőnek ítélték a lakóháztípusok által meghatározott zárt építési övezetek elvét is. A lakóterület beosztását a beépítési intenzitás és a maximális laksűrűség négy fokozatával határozták meg, ezeken belül teret engedve a különböző (zárt sorú, sávos és szabadon álló, magas és alacsony) beépítésmódok gazdag változatosságának. Jellemző a kor optimizmusára, hogy a számításoknál fejenként 25 m2 beépített lakófelületet vettek számba - és ezt a "realitást mérlegelő" kompromisszumnak tartották az ideálisnak tekintett 3540 m2-hez képest.

A belső városrészek megújítását a magántőke ösztönzése helyett erőteljes hatósági beavatkozás révén, tömbönkénti gyökeres átépítéssel vélték megoldhatónak. Az erre vonatkozó ideális elképzelés demonstrációjaként 1945 végén kidolgozták a Belső-Erzsébetváros egyik legzsúfoltabb részének, a Rumbach Sebestyén utca-Király utca-Kisdiófa utca-Klauzál tér-Wesselényi utca közötti területnek (azaz a történelmi "zsidónegyed" jelentős részének) a rendezési tervét. Itt igazi tabula rasát akartak teremteni, a Rumbach Sebestyén és a Kazinczy utcai zsinagógák kivételével mindent lebontottak volna - kizárólag a "spekuláció szörnyszülöttjét" látva a negyedben -, s modern 8-10 emeletes sávházakkal építették volna be. A beépített felület 60%-ról 20%-ra való csökkentése mellett közel másfélszeresére nőtt volna az elhelyezhető lakosság. A tervezett Madách sugárút keresztezésmentes főútvonalként szelte volna át a negyedet, ide és a határoló útvonalakra vezették volna a forgalmat. A terület szélén, a forgalmi utak mentén üvegbetonnal fedett sétányokat, a földszintes részeken és ezek teraszain élénk kirakatos üzleti életet képzeltek el, míg a főtömb belseje csendes lakóutak és parkok világa lett volna.

Nagy-Budapest és az agglomeráció tervezése

Az FKT, a városrendezési törvény előírásain túllépve, 1945 nyarán immár nem Budapest és a környéki települések külön-külön rendezési tervein, hanem Nagy-Budapest általános rendezési tervén dolgozott. Az 1945. október 23-i tanácsülés Nagy-Budapestet városrendezési szempontból egységnek nyilvánította. A "városrendezési Nagy-Budapestet" nemcsak az FKT addigi illetékességi területéhez képest szabta szűkebbre, de az 1938-ban megállapított "Budapest-környékhez" (és a később megvalósult Nagy-Budapesthez) képest is: kimaradt belőle a leendő XVII. kerület, Békásmegyerből csak Csillaghegyet, Cinkota területéből pedig Árpádföldet sorolták ide, bekerült viszont Nagykovácsi és Vecsés egy része. Az ebből kimaradó agglomerációs területre vonatkozóan - a Nagy-Budapest részét képező "Budapest-környéktől" való megkülönböztetésül - a "Budapest-vidék" elnevezés használatát vezették be.

Ugyanakkor az FKT kezdeményezte hatáskörének további kiterjesztését a tágabb agglomerációban. Ennek nyomán Fischer országos építésügyi kormánybiztosként 1946. január 31-én kiadott rendelete újabb 45 települést sorolt át "Budapest környékéhez", mely északon immár Visegrádig és Kisorosziig, délen Százhalombattáig és Taksonyig nyúlt. Ezzel az FKT illetékessége már több mint 80 településre terjedt ki. 1946 elejére létrejöttek a jogi és a szakmai feltételei is annak, hogy az FKT Nagy-Budapest és agglomerációja egységes településrendezési szerveként és építészeti hatóságaként működjék - függetlenül attól hogy Nagy-Budapest közigazgatási egységként megvalósul-e.

Az FKT a "városrendezési Nagy-Budapesten" a közigazgatási határoktól független egységes településszerkezetet kívánt kialakítani, melyben a sűrűn beépített belső mag mint főközpont körül, attól zöldgyűrűvel egyértelműen elválasztva helyezkednek el a laza településekbe ágyazott helyi központok. 1948-ra kidolgozták (Kis-)Budapest 54 "lakóegységre" (szomszédsági egységre) történő felosztását, s ezt a munkát kiterjesztették Nagy-Budapest egész területére. Ezáltal próbálták meg "organikussá tenni az anorganikussá nőtt nagyvárost", azaz olyan "életegységeket" teremteni, amelyek "a bennük élő lakosok tudatában összefüggő egységekként jelentkeznek". Az egységek fő ismérvei a hagyományokon alapuló összetartozás (helytörténeti értelemben is összefüggő egység, ezt kifejező történelmi névvel), elhatároltság, áttekinthetőség és saját helyi központ. Tartalmazza a mindennapos életszükségletet kielégítő alapintézményeket, hogy "az iskolásgyerek, a bevásárló háziasszony, a kisebb ügyes-bajos teendőit intéző családapa mindennapos útjai lehetőleg ne vezessenek a szomszédsági egység határán túl". Központja és széle között a távolság gyalogosan se igényeljen negyedóránál több időt, azaz átmérője legfeljebb 3 km lehet, és lehetőleg 10-15 ezer (legfeljebb 50 ezer) ember éljen benne.

A "városrendezési Nagy-Budapesten" kívüli agglomerációt városias életminőséget nyújtó kertvárosi övezetté kívánták fejleszteni, ahol a nagyvárost ellátó intenzív agrártermelés és a lakosság helyben történő foglalkoztatása a meghatározó. Minden eszközzel elejét akarták venni annak, hogy a Budapest-vidék ingázó-övezetté váljék, és települései a Nagy-Budapesten dolgozók "alvóvárosaivá" váljanak.

Úgy tűnt tehát, hogy amint az FKT eredeti rendeltetése a 19. században három város fővárossá egyesítése volt, hasonlóan fontos feladat áll előtte Budapest és környéke, illetve Nagy-Budapest és agglomerációja integrációja terén.

Hanyatlás és megszűnés

1946-ban azonban már megkezdődött az FKT háttérbe szorítása is. A Közmunkatanács a Szociáldemokrata Párt hatalmi bástyájának számított. Az apparátuson belül szociáldemokrata túlsúly érvényesült, Fischer és Granasztói személyén keresztül a legfontosabb várostervezési munkák e párt felügyelete alá tartoztak. Az FKT szervezetébe integrált országos építésügyi kormánybiztosság már 1945 nyarán függőségbe került a kisgazda vezetésű Újjáépítési Minisztériumtól. E minisztérium valójában a gazdasági csúcsminisztérium szerepkörének betöltésére törekedett, ezt azonban végképp ellehetetlenítette 1945 végén a Gazdasági Főtanács létrehozása. A GF titkársága élére a kommunista Vas Zoltán került, s a titkárság kiépülő hatalma révén pártja jutott kulcsszerephez a gazdasági élet irányításában. A Kommunista és a Kisgazdapárt így egyaránt érdekeltté vált abban, hogy a kisgazdákat az építésüggyel kárpótolják. Ez állt az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium 1946 októberi felállításának hátterében, élén kisgazda politikussal. Ezzel egyidejűleg megszűnt Fischer kormánybiztosi funkciója. Az FKT felszámolására irányuló törekvést ekkor még sikerült elhárítani, de a pártközi kompromisszumok eredményeképpen, története során először, kikerült a miniszterelnök közvetlen felügyelete alól, és az új minisztérium alá rendelték - személyügyi és költségvetési vonatkozásban is. A Fővárosi Pénzalap legfőbb rendszeres jövedelmének, az útadónak szedését a stabilizációt követően megszüntették. Ezt elvileg az egyenesadókból való részesedésnek kellett volna pótolnia, a részesedési kulcs tényleges megállapítását és kiutalását azonban a Gazdasági Főtanács megakadályozta. Fischer arról tájékoztatta pártjának vezetőségét, hogy "Vas Zoltánnak ez a mereven közmunkatanács-ellenes álláspontja abból az időből származik, amikor mint Budapest Székesfőváros polgármestere intézkedéseimmel szembe kívánt helyezkedni, és ezzel szemben a saját kezdeményezési jogát kívánta biztosítani, mely törekvést én pusztán szakszerűségi szempontokból mindig a helyes útra tereltem. Ezt a személyi jellegű averziót mint a Gazdasági Főtanács főtitkára továbbra is magában hordja."

Az FKT Fischer által kialakított új tervezőgárdáját megosztó szemléleti különbségek is lassan töréssé mélyültek, elválaszthatatlanul a pártok pozícióharcától. Fischer szociáldemokrataként olyan város tervezésében gondolkodott, ahol az épületek és telkek magántulajdona tartósan fennmarad, és együtt él a közösségi tulajdon sokszínű formáival, miközben a közszféra szabályozási és beavatkozási lehetőségei az épített környezetbe minőségileg bővülnek a múlthoz képest. Kialakult ugyanakkor az FKT műhelyében egy kommunista és velük szimpatizáló csoportosulás is (Major Máté és Perényi Imre körül), s az ő érdeklődésük középpontjában a sorozatgyártásra épülő tömeges lakástermelés előfeltételeinek kialakítása állt. Ennek a gárdának az elkülönülését jelezte, hogy az FKT félhivatalos orgánumának számító Tér és Formával szemben 1946 őszétől kiadták az Új Építészet folyóiratot, körülötte megszerveződött az Új Építészet Köre. 1947 végén egy csoportjuk a Munkatudományi és Racionalizálási Társaság égisze alatt Perényi vezetésével felállított Építéstudományi Központhoz távozott.

Ami ezt követően történt, az lényegében már csak utójáték az FKT életében. Vas Zoltán, a Gazdasági Főtanács főtitkára 1948. február 21-én telefonon közölte Fischerrel az FKT azonnali hatállyal történő megszüntetését, noha a Főtanács erről csak március 18-i ülésén hozott határozatot. Ugyanekkor határoztak az Építéstudományi Központ állami intézménnyé minősítéséről, amelyet májusban Építéstudományi és Tervező Intézetté szerveztek át, ez volt a nagy állami tervezőintézetek őse. Az FKT-tól csaknem kész állapotban ez az intézmény vette át és fejezte be Nagy-Budapest általános rendezési tervét. A politikai fejlemények ezt a dokumentumot már elkészültekor "túlhaladottá" tették. (Az FKT-nál folyó többéves munka summázataként kefelenyomatban elkészült tervet kinyomtatni sem engedték, mindössze egy rövid összefoglalása jelent meg az Új Építészet-ben, majd végképp süllyesztőbe került.)

Miután az FKT-t törvény hozta létre, törvénnyel is illett megszüntetni, ez azonban már csak formalitás volt, és hónapok múlva, 1948 novemberében került rá sor. Mindennek legsúlyosabb következménye abban jelölhető meg, hogy ezzel megszűnt, és azóta sem létezik az a szerv, amely Budapest és agglomerációja mint egységes nagyvárosi térség településrendezési és fejlesztési problémáit átfogóan tudná kezelni. Az FKT feltámasztásának nézetünk szerint abban - és csak abban - az esetben volna értelme, ha ezt az űrt tudná betölteni.