Szép fővárosunk fásítás tekintetében hasonlatos az állatorvosi lóhoz: az összes lehető problémát magában hordozza. Mik ezek? Növekvő fontossági (súlyossági) sorrendben: maga a nagyvárosi környezet, a fákat érő emberi károsítás, valamint az ostobaság vagy nemtörődömség. Van (lenne) azért orvosság is...

A nagyváros jellemzői a sűrű beépítettség, a szennyezett levegő, a nagy forgalom és az utak téli sózása. A növényzet számára mindez több fontos ökológiai módosulást okoz.

Sós sivatag, üvegházban

A nagyváros klímája melegebb és szárazabb, mint a környék makroklímája. A felmelegedés két fő oka a beépítettség és a szennyezett levegő. A város épületei, burkolt terei holt felületek. A zöld növényzettel ellentétben nem megkötik, hanem csak elnyelik a napfényt. Nappal ezért jobban felmelegszenek, éjszaka pedig visszasugározzák az elnyelt energiát. Az épületek ezen kívül lefékezik a szelet, télen pedig - ha csak tizedfokokkal is, de - a fűtés révén melegítik a levegőt.

Mindezek következtében a nagyvárosok belsejében szélcsendes időben 2-5°C-kal, de még szeles időben is 0,5-2 °C-kal melegebb van, mint a városon kívül. A szárazságot növeli, hogy a lehullott csapadék nagy része elfolyik a csatornarendszeren.

Ezek a körülmények nem kedveznek a vízigényes fajoknak, és főképpen nem a páraigényes növényeknek, amelyeket öntözhetünk, de a számukra létfontosságú tartósan párás levegőt nem tudjuk biztosítani számukra.

A város levegője porral, korommal és különböző gázokkal szennyezett. A városok növényzetét egész sor szennyezés éri egyszerre, ennek hatására az érzékenyebb fajok levelei és fiatal hajtásai megsárgulnak vagy megégnek.

A városi utakat télen sózzák. A sós hólé az utak menti földsávra csapódik, s lerakódik a növények tövére, illetve bemosódik a talajba. A párolgás és az újabb sózások következtében egyre koncentráltabb lesz. A károsításnak erősen kitett helyeken a beteg fák tavasszal apró leveleket hajtanak, a levelek széle hamar megég. Augusztustól kezdve kora őszi lombszíneződés, majd részleges lombhullás következik be. Néha ugyanazon a fán egyidejűleg találhatunk lehullott lombú, égett levelű és frissen kihajtott ágakat. Egyebek között a sózásra vezethető vissza a vadgesztenye másodvirágzása is.

Ezen a téren egyébként nem is a közterület-fenntartók, hanem a háztulajdonosok jeleskednek a leginkább: míg az előbbiek gyakran homokkal kevert, környezetkímélőbb sóval dolgoznak, az utóbbiak a legmérgezőbbet, a közönséges konyhasót használják (összetevői, a nátrium és a klór külön-külön is növényi mérgek), és az olvadáshoz szükséges mennyiség tízszeresét is kiszórják.

A rendszeresen sózott főútvonalak mellett egész fasorok károsodhatnak. Csak egyes fák betegednek meg buszmegállók, kapubejárók, közlekedési lámpák mellett. Itt a sózás mellett a nagyobb levegőszennyeződés is igen nagy szerepet játszik a megbetegedésben (a járművek lelassítanak, majd gázt adnak).

Az egyes fafajok sóérzékenysége különböző. Érzékeny a vadgesztenye, a gyertyán, a korai juhar és a hársak, viszonylag ellenálló a fehér- és a szürkenyár, a kocsányos tölgy, a japánakác, a bálványfa, az ostorfa, a közönséges akác és a galagonyafajok.

Győzzön az erősebb?

A mechanikai károsítás elsősorban az útmenti fákat veszélyezteti. Az autók a zöldsávban parkolva összetömörítik és olajjal szennyezik a talajt, megsértik a fák törzsét, a fiatalabb példányokat pedig néha teljesen kidöntik. Sajnos még mindig tartja magát az a "Ferenc Jóska korabeli" szemlélet, hogy a műtárgyakat védeni kell a növényektől és a beázástól - a növényeket viszont már nem védik meg az emberektől és a műtárgyak káros mellékhatásaitól (pl. a víz elvezetésétől). Pedig egy utcai sorfa már a telepítés pillanatában is többe kerül, mint az aláfektetett földkábel, nem is beszélve egy-egy idős példány pótolhatatlan biológiai értékéről.

Sok fa esik áldozatul szándékos rongálásnak, boltok, cukrászdák parkolóhely-igényeinek. (A Szilágyi Erzsébet fasorban egy-egy "útban lévő" fa reggelre úgy eltűnt, hogy még a helyét is leaszfaltozták.)

Ostobaság, figyelmetlenség, rugalmatlanság

Budapesten, az utak mentén legalább három, közpénzekből fizetett csapat tevékenykedik: a kertészek, akik a fákat elültetik és gondozzák; a közterület-fenntartók, akik az utakat takarítják és télen sózzák, valamint a közművesek, akik a fasorok mentén kábeleket, csöveket fektetnek a földbe, és közben elvágják a gyökereket. A fa végül kipusztul, a kertészek ismét kezdhetik az ültetést.

A sózásról már beszéltünk. Ami a kábel- és csőfektetést (vagy -javítást) illeti: némi odafigyeléssel megkerülhetnék a gyökereket, de az növeli a költséget, és rontja a vállalkozó versenypozícióját. Az elvágott gyökerű fák általában csak évek múlva kezdenek száradni, és a kiváltó ok addigra már feledésbe merül. Ha később vihar dönti ki a pányvázó-gyökereiktől megfosztott fákat, felelős nincs, az önkormányzat fizet.

ősi magyar szabály, hogy a költségvetési pénzeket a fiskális év végéig el kell költeni: ami megmarad, elvész, sőt a következő év bázisát is csökkenti. Közületeknél ezért bevett szokás, hogy az év első három negyedében takarékoskodnak, majd az utolsó évnegyedben (úgy december 10-ig) igyekeznek a keletkezett tartalékot lenullázni. A maradványpénz elköltésének hálás módja a faültetés, és ez elvileg nagyon jó. Csakhogy olyankor rendelik meg, amikor már nem lenne szabad fát ültetni: a talaj csonttá fagy, öntözni nem lehet. Még nagyobb gond, hogy az adott év végén volt pénz a látványos faültetésre, ám a következő év elején - a költségvetés jóváhagyásáig - nincs pénz az elültetett fák ápolására. Pedig a tavasz eljön, a fák kihajtanak, és ha nincsenek rendszeresen megöntözve, bizony kiszáradnak. Sebaj, majd decemberben lesz mit újra ültetni...

Dréncső a fagödörben

Napjaink szellemes találmánya, hogy faültetéskor a gödörbe dréncsövet helyeznek, melyen át később közvetlenül a gyökérzónába juttatható az öntözővíz. Magyarországon élünk, nálunk ez sem úgy működik, ahogy kellene. A dréncső ugyanis olyan a fának, mint embernek az infúzió: ha bekötik, állandó odafigyelést kíván, különben baj lesz. Ha a csövön folyadék helyett levegő kerül az erekbe, ez az embernél embóliát és halált okoz. A fák gyökerei a levegőtől nem kapnak ugyan embóliát, de kiszáradnak, és a végeredmény ugyanaz. A dréncső, ha nem öntözik, kéményhatásával még a meglévő vizet is kiszippantja a talajból. Természetesen le lehetne zárni, de a zárókupakot ugyebár ellopják, néha magát a dréncsövet is kirángatja a földből némely gyűjtő kedvű polgártárs.

A romboló jóindulat

A romboló jóindulatnak két példája van a városfásításban. Az egyik: amikor azt a fát is kivágják, amelyiket nem kellene. A másik: amikor ott sem vágnak, ahol nagyon kellene.

Előbb-utóbb minden fasort leváltanak, mert elöregszik, kiritkul, ezért meg kell újítani. Nagyon nehéz azonban megállapítani azt a pillanatot, hogy mikor kerüljön erre sor. Budapesten a milleneumi évektől napjainkig minden történeti fasor leváltását nagy vita és sokszor közfelháborodás előzte meg.

Vannak azonban tiszta helyzetek. Nem kell, sőt nem szabad kivágni egy teljesen egészséges fasort csak azért, hogy helyette valami mást, úgymond "szebbet" ültessünk. Éspedig azért nem, mert ezzel ok nélkül kiesik az a 4-5 év a fasor életéből, amíg az új fasor megered és árnyékolni kezd; és nem célszerű azért sem, mert az, ami - úgymond - szebb, nem biztos, hogy valóban jól fogja érezni magát a régi, egészséges fasor helyén.

Nem célszerű kivágni azokat a városi fákat sem, amelyeket "Isten adott". Elsősorban az úgynevezett gyomfákra gondolok, melyek sokszor olyan helyen kelnek ki, ahol a többszöri fásítás is sikertelen, ám egy-egy élelmes növény - gyökerével megtalálva a földalatti vízereket - egészséges, szép fává cseperedik. Sokszor az ilyen árvakelések okszerűen kiritkítva legalább olyan szép fasort vagy facsoportot adnak, mint hogyha nagy költséggel és nagy gonddal igyekeznénk ott növényeket ültetni.

Szentségtörésnek hat, de ki kell vágni azt a fasort, amelyik valóban elöregedett és halálra van ítélve: a fák kiritkultak, a maradék példányok betegek, törnek, száradnak. Az ilyen fasor pótolgatása értelmetlen, mivel az idős fák alá ültetett pótlásokból sosem lesz olyan szép növény, mintha önmagukban telepítenénk el őket. A múltban szép példa volt erre az Andrássy úti fasor (akkor Népköztársaság útja). Az Oktogon és a Dózsa György út közti szakaszon gyönyörű platánok nőttek. E fák azonban a körülmények romlásával maguk is pusztulni kezdtek, több év telt el, amíg a szakembereknek sikerült meggyőzniük a döntéshozókat, hogy egy gyógymetszés talán még segít, de mire megkapták rá az engedélyt, már az is elkésett. A fákat az akkori tanácselnök - engedve a nép kívánságának, - ismét platánnal pótoltatta, ami aztán annak rendje-módja szerint 4-5 év múlva ugyanúgy megfertőződött, és elpusztult. A következő körben már kőrist telepítettek, azok a fák meg is maradtak. A közelmúltban a Bartók Béla úti platánok jutottak majdnem hasonló sorsra, a Szent Gellért tér és Móricz Zsigmond körtér közötti útszakasz felújításakor. Engedve a közönség óhajának, a még élő platánokat meghagyták, tudván-tudva, hogy halálra vannak ítélve (nincs elég levegő a talajban, nincs tér a gyökereknek, betegek a fák stb.). Csak idő kérdése, hogy mikor kell ezt a néhány utolsó mohikánt is kivágni, annyi azonban bizonyos, hogy a foltozgatás eredménye egy heterogén és elhúzódó eredésű fasor, szedett-vedett megjelenéssel.

Ki kell vágni a parkokban azokat a fákat is, amelyek egy idő után besűrűsödnek, és elveszik egymás életterét. Minden park létesítésekor valamivel több fát ültetnek a szükségesnél, annak érdekében, hogy a park minél előbb "mutasson". A hosszabb távú elképzelés ezután az lenne, hogy a fák összeborulása után fokozatosan kiemeljék közülük a gyors kezdeti növekedés?, ám rövid élettartamú példányokat, annak érdekében, hogy a megmaradt fák hosszú távon is szépek legyenek. Ahogy a szakma egy kétszáz évvel ezelőtt élt nagy alakja mondta: "a szép parkhoz kemény szív és éles fejsze szükséges". Ez az a lépés, amit - a nagyközönség vélt vagy valós felháborodásától tartva - többnyire elmulasztanak, vagy addig halogatják, míg végül a fák látják kárát. Az eredmény: besűrűsödött, felkopaszodott faállomány, alatta kipusztult cserjefolttal, ami szemmagasságban már nem tud zárni. Az ilyen park nemcsak szépségéből, de ökológiai értékéből is sokat veszít, hiszen a többszintes növényültetés az, ami biológiailag a legaktívabb, leginkább tisztítja a levegőt, fogja a port. Eklatáns példa erre a Városmajor, ahol hiába pótolgatják a cserjeszintet, a fák mély árnyékába ültetett növények újra és újra elpusztulnak, vagy legalábbis nem fejlődnek. Elválasztó cserjeszint híján pedig egybemosódik a kutyasétáltató a kisgyerekek játszóterével, a nagyfiúk labdázó tere a nyugdíjasok csendes pihenőjével. Ugyanez a probléma jelentkezik, csak talán még súlyosabban, a lakótelepeken, amelyeket a szocializmus panelkorszakában a szükségesnél háromszor több fával ültettek tele.

Szerencsére egyre ritkábban, de azért előfordul, hogy a megrendelő - sajnos néha a tervező is - szimpátia alapján tervez, és nem törődik azzal, hogy a növény az adott helyen megmaradhat-e vagy sem (látta valahol, külföldön vagy egy szép katalógusban és megtetszett neki). A szakszerűtlenség ilyetén bűnjele hamar eltűnik, egy-két év múlva kipusztul, és a fenntartó már olyan növényt ültet, amiről tudja, hogy biztosan megmarad. Mindenképpen pénzkidobás és időveszteség. Hisz a rossz növény elültetéséhez, később pedig pusztulásához, majd pótlásához és az új növény megeredéséhez is idő kell.

Ejtsünk szót egy zsenális találmányról, a damilos fűnyíróról is: egy motorral hajtott fémrúd végén pörgő damilszál elvág mindent, ami puha, és megkíméli azt, ami kemény. Kiválóan alkalmas meredek rézsűk nyírására, de ott is, ahol a gyep műtárgyakkal (oszlop, szegélykő, kerítés stb.) találkozik. A baj az, hogy nálunk a fák, cserjék tövénél is ezzel nyírják a gyepet, és ott ez a gép "halálosan tiszta" munkát végez. A gyep tükörsima lesz, a cserjék viszont 2-3 hónapon belül belehalnak, mert lenyúzza a héjkérgüket. A fák "csupán" visszaesnek: számukra olyan a damil, mintha a mi bokánkat havonta egyszer ostorral véresre csapkodnák. Ki lehet bírni, de nem jó...

Milyen a jó városi utcafa?

A macskaköves utcák és a konflisok idejében azt várták, hogy legyen szép, adjon árnyékot, és ne zavarja a forgalmat. Napjaink beton- és aszfaltrengetegében már jóformán csak egy követelmény (követelményű óhaj!) maradt: maradjon élve... Az utcafásításoknak az elmúlt évszázadban három nagy korszaka volt:

Az 1900-as évek eleje: platán- és vadgesztenye-korszak

Akkoriban ültették, illetve telepítették újra Budapest történeti fasorait: a Szilágyi Erzsébet fasort, az Adrássy út, a Nagykörút, a Rákóczi út, az Üllői út fáit. Ahol tágas volt a hely - a sugárutakon - fejedelmi platánokat telepítettek, a kisebb utaknál inkább vadgesztenyét. Ma mindkét faj lassú, de biztos agóniájának vagyunk tanúi. A platánt elsőként a gnomóniás csúcsszáradás, majd a csipkés levélpoloska kínozta halálra, míg a vadgesztenye eleinte csak a korai lombhullástól és utána a kényszerű őszi újrahajtástól (másodvirágzástól) szenvedett, de mintegy tíz éve megjelent az aknázómoly, a maradék fáknak is megadva a kegyelemdöfést. Permetezéssel lehet ellene védekezni, de a környezetet permetezéssel megváltoztatni nem tudjuk. A fő ok egyik növény esetében sem elsősorban a kártevők megjelenése, hanem az, hogy a növények élettanilag legyengültek. Bizonysága ennek, hogy a nagy parkok belsejében, mint a Városligetben, a Margitszigeten, a Népligetben stb. továbbra is élnek és virulnak mind a platánok, mind pedig a vadgesztenyék. Természetesen van rajtuk az említett kórokozókból, kártevőkből, de kinövik a károsításaikat (együtt élnek velük, mint kutya a bolhával).

Az 1950-es és 1960-as évek: ezüsthárs- és berkenye-korszak

Az újjáépülő Budapesten ekkor jelentkeztek az első urbanizációs növénykörnyezeti ártalmak. A kövezett utakat, majd a járdákat is lebetonozták vagy leaszfaltozták, leszűkült vagy puszta favermekre korlátozódott közöttük a zöldsáv, és megszaporodtak az autók. A környezeti ártalmak a korábban ültetett fákon is meglátszottak: mind a platánok, mind a vadgesztenyék visszaesést mutattak. Nagy elődeink (Domokos János, Kárpáti István, Nádasy Mihály, Sipos Elek, Nagy Béla) ekkoriban láttak neki a magyar dendroflóra kertészeti feltárásának. ők úgy vélték, hogy a szárazzá és meleggé vált városban a száraz és meleg termőhelyek növényei fognak szépen virulni. Így került a vadgesztenyék, később pedig részben a platánok helyére az ezüsthárs, a szűk utcákba pedig az őshonos berkenyék széles választéka. Ezek a fák szépek voltak, magyarok, és akkor még bírták a környezeti ártalmakat is (ma már nem). E két névadó növénycsoporton kívül természetesen még igen sok fát ültettek utcafának: elsősorban juharokat (gyorsan nő, egyenes törzsű); kőriseket, ostorfát, csörgőfát, és így tovább. Az 1960-as években telepítették azokat a nemes nyárfákat is, melyek "vattázása" miatt most annyit reklamál a nagyközönség.

Az 1900-as évek végétől napjainkig: ostorfa- és kőris-korszak

Az 1900-as évek végére annyi lett a beton, akkora a forgalom, és annyira mértéktelen a sózás, hogy jóformán egy kézen megszámolhatóra szűkült a mindenhol biztonsággal ültethető fák választéka. Az ostorfáról régóta tudjuk, hogy mindent elvisel, hellyel-közzel ültették a régi városokban is. Mégsem vált népszerűvé, mivel jóformán lehetetlen belőle egyenes törzset nevelni, ostorszerűen lecsüngő ágai pedig akadályozzák a forgalmat, a fát újra és újra fel kell metszeni, ami nem használ a szépségének. Mára viszont felkarolták mind a nyugati ostorfát, mind pedig melegigényes és kissé fagyérzékeny, de felálló ágú balkáni rokonát, a keleti ostorfát. A kőris az utóbbi 15 év nagy felfedezése. Ha a városi utcafákról van szó, akkor a szakemberek elsősorban szárazságtűrésre gondolnak. De láttuk, van számos egyéb károsító tényező is: a járműforgalom vibrációs hatásától összetömörödött talaj, a burkolat alatt a tömör talajban jelentkező oxigénhiány, a talaj és a levegő szennyezettsége, a magas sókoncentráció, a gépjárművek, építkezés, közműfektetés és vandalizmus okozta különböző törzs-, korona- és gyökérsebzések és így tovább. A fenti tényezők némelyike a természetben is előfordul, mások azonban nem, vagy nem olyan kombinációban, mint a városban. Ezért nem lehet egyértelmű analógiát vonni a városi és a természetes környezeti viszonyok között. Nem mondhatjuk, hogy a száraz termőhelyek lakói általában várostűrők, vagy hogy a szikes élőhelyek növényei bírják a forgalmas utak-utcák ártalmait. Várostűrésre csak városban lehet szelektálni, és belátható időn belül akkor kapunk használható eredményt, ha a szelektáló nem a természet (ahhoz több évszázadra lenne szükség), hanem maga az ember.

Jelenlegi ismereteink szerint a leginkább várostűrő fafajok:

Bálványfa - Ailanthus altissima

Ostorfa - Celtis occidentalis

Lepényfa - Gleditsia triacanthos

Akácfa - Robinia pseudoacacia

Japánakác - Sophora japonica

Vadkörték - Pyrus

Csörgőfa - Koelreuteria paniculata

Galagonya - Crataegus

Kőris - Fraxinus

Páfrányfenyő - Ginkgo biloba

Nyárfák - egyes Populus fajok és fajták

E felsorolásból két körülmény érdemel külön figyelmet: többségük nem őshonos a Kárpát-medencében, sőt Európában sem; és meglepően sok köztük a vízparti (ártéri) növény. Miért?

Őshonos kontra külhonos

A különböző "zöld" mozgalmak egyre erőteljesebben szorgalmazzák őshonos növények alkalmazását a városi zöldfelületeken. Indokaik: az őshonos növények jobban illenek a tájba; jobban alkalmazkodnak a helyi körülményekhez; élőhelyet nyújtanak a helyi rovar- és madárvilágnak, így lehetővé teszik a természetközeli városi biotópok kialakulását.

A tapasztalat (és példák sora) viszont azt mutatja, hogy a városi ártalmakat legjobban tűrő növények többsége más országokból, kontinensekről hozott fajok közül kerül ki. Ennek két fő oka van. Az egyik, hogy az egész Föld genetikai készlete gazdagabb, mint egy szűk területé (pl. a Kárpát-medencéé): nagyobb a választási lehetőség. A másik, talán még fontosabb ok, hogy a mag formájában importált növényekkel kártevőiket és kórokozóikat nem hoztuk be, azok ott maradtak az őshazában. Ezeknek a növényeknek ezért az új termőhelyen egyelőre nincsenek ellenségeik, következésképp egészségesek maradnak. Ennek környezetvédelmi szempontból kétségtelenül hátránya, hogy nem adnak termőhelyet az őshonos rovar- és az azt fogyasztó madárvilágnak. Nagy előnyük viszont, hogy természetes kártevők híján jobban fejlődnek, és nem okoznak növényvédelmi problémát (nem kell őket permetezni).

A városi zöldfelületeken mindkét növénycsoportnak (őshonos-külhonos) van létjogosultsága, de csak a megfelelő helyen.

A véderdőkben és a nagyobb parkokban célszerű, ha természetközeli növényegyüttesek összeállítására törekszünk, minél több őshonos növénnyel. Itt a nagy terület és a viszonylag jó termőhely miatt a növények el tudják tartani az őket fogyasztó rovar- (és állat-) világot, és idővel egy egészséges biológiai egyensúly is kialakul.

A nagy forgalmú és stresszhatásokban bővelkedő városi utcák fáinak rendeltetése viszont nem a hernyók-lepkék-madarak eltartása, hanem az ember védelme: az árnyékolás, a levegő tisztítása, a por megkötése, a zaj mérséklése. Itt a fák élettanilag legyengültek, ezért sérülékenyebbek, érzékenyebbek minden további káros behatással szemben: A kártevők megjelenése és elszaporodása pusztulásukat okozhatja. Ellenük, ha szükséges, rendszeresen védekezni kell: permetezéssel, metszéssel vagy egyéb mesterséges (és költséges) módon. Az utca mentén az a környezetbarát megoldás, ha olyan, nem őshonos fákat ültetünk, ahol nincs szükség az emberre is ártalmas, vegyszeres növényvédelemre.

Ennek azonban veszélye is van. A nemzetközi tranzitforgalom mai szintjén bármikor behurcolhatjuk az eddig ellenség nélküli egzóta fajok valamely veszedelmes kártevőjét vagy betegségét. Ha ez bekövetkezik, a behurcolt kártevő (betegség) az új környezetben (egyelőre saját természetes ellenségek nélkül) járványszerűen felszaporodik, és a monokultúrás fasorokon végigterjedve rövid idő alatt nagy károkat okoz. Jó példa erre az 1950-es években az amerikai fehér szövőlepke, az 1970-es évek végétől az eperfapajzstetű vagy napjainkban a vadgesztenyelevél-aknázómoly rohamos elterjedése.

Szívós száműzöttek - de kibírnak-e mindent?

A hasonlóságok alapján azt feltételezhetnénk, hogy a száraz és meleg termőhelyek növényei jól tűrik a nagyváros körülményeit, a vizes-nyirkos termőhelyek lakói viszont nem. Ez egyáltalán nem így van: a jó várostűrő fák némelyike száraz vidékekről származik, mások viszont épp vízparti társulásokban élnek.

E látszólagos ellentmondásnak több oka van. A vízparti fák többsége pionírnövény, nagy tűrőképességgel az élettelen környezet szélsőségeivel szemben. Ezt mutatja óriási elterjedésű területük is, ami sokszor a szubtrópusi égövtől az északi fenyveserdők övéig terjed. E fák a természetben általában nem azért élnek a vizes-nyirkos termőhelyen, mert igénylik a magas vízállást, hanem mert elviselik. A jobb termőhelyekről (ahol a víz elegendő, de sosem túl sok a talajban) kiszorítják őket az igényesebb (tovább is élő, magasabbra növő) fajok. A síkvidéki vízparti társulásokban e konkurenciaharc miatt követik egymást (a víz felől kifelé haladva) a bokorfüzek, majd a fatermetű füzek, a vízparti kőris- és szilfajok, végül a tölgy vagy - csapadékosabb klímában - a gyertyán.

A vízparti fák tehát bizonyos értelemben "a növényvilág száműzöttjeinek" tekinthetők. Nos, a nagyvárost sokszor csak e mindent elviselő "száműzöttek" bírják. Sokszor - de ők se mindig.

Mi is történik a vízparton? Áradáskor levegőtlenné válik a talaj, gátolva a gyökerek működését. Ilyenkor a fák tulajdonképpen élettani szárazságtól szenvednek. Hiába a rengeteg víz, a gyökérzet nem tudja felvenni. Ha a vízparti fák az élettani szárazságot elviselik, akkor elvileg a tényleges fizikai szárazságot is el kellene hogy viseljék. Igen ám, de a városokban a leburkolt felületű és a járművek okozta vibrációtól összetömörödött talaj nemcsak száraz, hanem levegőtlen is. A szárazságtűrő fák-cserjék gyökerei pedig rendkívül levegőigényesek. Levegőtlen talajban nem tudnak mélyre hatolni, és a kevés vizet a növény számára megkeresni. A városi utcák mentén elültetve ezért szárazság- és melegtűrésük ellenére jobban szenvednek és gyengébben fejlődnek, mint azok a társaik, melyek gyökerei hozzászoktak a talaj levegőtlenségéhez. Analógiákat vonni tehát nem lehet, és az őshonos vegetációt szolgaian másolni (bármilyen kívánatos lenne is) nem célszerű.

A fák életkörülményeinek javítására természetesen lenne mód, és erre Nyugat-Európa nagyvárosaiban számos példát láthatunk. A zöldsávot meg lehet szélesíteni, a talajt kicserélni, javítani, altalajöntözéssel és levegőzéssel ellátni. Még akár a koronába is lehet szórófejeket szerelni, amelyekkel a fák és mellesleg az emberek számára hűsebbé, párásabbá tehetjük a levegőt. Ezek a megoldások sok pénzbe kerülnek, ezért egyszerűbb a kertészektől elvárni, hogy biológiai eszközökkel hozzák helyre azt, amit a műszakiak elrontottak. Biológiai tartalékainknak azonban a végére értünk. Ha tovább romlanak a környezeti viszonyok, vagy a még egészséges növényeknek valami új betegsége, kártevője felbukkan, nincsenek további fafajok amelyekkel a meglévőket helyettesíthetjük.

Ne hallgassuk el, hogy Budapesten sok mintaértékű fásítást is láthatunk (Szilágyi Erzsébet fasor, Andrássy út, a Nagykörút egyes szakaszai, Gellért tér stb.) és számuk évről évre nő. E sorok írója reméli, hogy dörgedelmei belátható időn belül aktualitásukat veszítik: eljön az idő, amikor már nem a budapesti szélsőségekhez kell igazítani a fát, hanem a várost tesszük élhetővé a fák és általuk az emberek számára.

(Fotók: dr. Honfi Péter)