Gabriellának az egész országban nem találnak csomómentes hálót, és a göcsörtöktől már kék-zöld a teste. Lentről ez nem látszik, a piros reflektorfény és a neccharisnya jól takar. De leginkább a vastaps gyógyítja a sebeket, estéről estére neki tapsol Kőbánya, Kispest, Érd és Budaörs (a nyári turnén meg majd a fél Balaton-part). Még kétezer-hatban is járja a vándorcirkusz Kül-Pest tereit.

Vándorcirkuszcsaládban élni felér egy vérszerződéssel. Bár mindenki rokon, fenn, a magasban szigorúan munkatársak; vagy mégis inkább szülei és gyerekei egymásnak? Ha a tüzes kés mellérepül - mondják -, rosszabb, mintha a saját húsukba vágna. Ha jól megy, a tagok többet kapnak, ha nem, akkor is ki kell tartani, hiába jön egy jobban fizető külföldi ajánlat. Nem lehet cserbenhagyni a családot, menni kell tovább a következő külvárosi helyszínre.

Gabriella most Kőbánya fölött szárnyal. A nézőtéren örökös mászkálás, zsibongás, végre nem kell csöndesen egy helyben ülni. A gyerekek vattacukrot marcingolnak, az anyukák bosszankodnak a ragacsos nadrágfoltok miatt. A kicsik még nem értenek mindent, a nagyoknak meg nincs idejük folyamatosan odafigyelni, örökös izgalom lent is, fent is. Gabriella a levegőben kitekeri magát, aztán betekeri magát, a férje dobfelszerelés mögött ül, és néz a kupola tetejébe, mikor kell a poénra pörgetni. A férj később piros orrot ölt és trombitál, a második részben pedig kardszámot ad elő; a vándorcirkusz-családban mindenki többfunkciós. A jegyszedő a zsonglőrkellékes, az egyensúlyozó-művész a konferanszié ("rendezkedő"), a késdobáló felesége - ő az, aki állja - a cápárium gondozója, de kígyóbűvölő is egyben (eredetileg cipőfelsőrész-készítő - de közbeszólt a szerelem), a hüllők kamionjára pedig éjjel-nappal a kutya vigyáz. Gabriella szárnyalásához mintha szűkös lenne a sátor, de mosolyog: ide házasodott.

Ezt a számot az egész világon rajta kívül csak egy orosz légtornász csinálja még: halászhálóba burkolva fölhúzzák a magasba (kapaszkodó, segédeszköz semmi), és mint valami hal, bukfencezik föl s alá, biztosítóháló nélkül. Olyan a spárgája (dehogy is a halnak!), mint az artistaképzőben keveseknek: anyukája kislánykorában nyújtotta a combját, szertornásznak szánta - de artista lett belőle. Gabriella az iskola végén megismerkedett a Richter testvérek jóképű unokatestvérével, és máris a vándorcirkuszban találta magát. A rokonság anyai ágon aktuális, a nagybácsi jelenleg a cirkuszigazgató, felesége a segítője (és a szünetben kukoricaárus is), a három fiú és az ő feleségeik a műsorszámok, és a saját gyerekek fejében meg sem fordul, hogy ne a piros-sárga sátortető alatt cseperedjenek. Bár volt olyan leszármazott, aki korán elridegült a szakmától, néha udvariasságból kijön a megfelelő városszélre megnézni, miből maradt ki. A legkisebb Richter most kétéves, de már a varánuszokat noszogatja a terráriumban, a másik sem iskolás még, de olyan gyorsan hányja a cigánykereket, hogy még a nadrágja sem tudja követni.

Ez a normális.

A vérbeli vándorcirkuszos esőben és tűző napon, foghíjas széksorok és zsúfolt lelátók esetén is ugyanúgy, és lelkesen, és komolyan, és szívből... (mint tudjuk) - de a dolgok nem ilyen egyszerűek. Mint tudjuk.

Először is a sátrat föl kell építeni. Karbantartani, foltozni, tisztítani. Minden előadás után söprögetés, slagozás következik, a porond szürke a portól, mert az önkormányzat nem valami nagyvonalú a füvesítéssel, a kellékeket pontosan el kell rakni a tokokba, a luftballonokat leengedni és a maradék pattogatott kukoricát nedvességmentes helyen tárolni. A hüllőknek télen-nyáron fűteni (olykor hűteni), a jumpingasztal köteleit ellenőrizni, a pónikat etetni, járatni és vigasztalni egy-egy erősebb majálisi nap után, amikor sörényük maradék szőre is égnek áll a sok simogatástól. De hát szünet idejére kell a kiegészítő szórakoztatás a közönségnek és a kiegészítő bevétel a társulatnak a hosszú téli hónapokra. Október végén ugyanis leáll a vándorlás, a cirkuszosok beköltöznek városi lakásaikba, tervezgetnek, számolnak és álmodnak áprilisig.

Ha jó volt a nyár, kevésbé kemény a tél is, bár tizenhat vándorcirkusz-társulat osztozik a magyar népességen; többségük a Dunántúlon kalandozik, mert az Alföldet nem valami cirkuszbarát népség lakja, állítólag megvan nekik a maguk baja, nemhogy a másé érdekelné őket. A tavaszi nyitáskor feltűnnek a riválisok, megnézik egymás előadását, méricskélnek, hasonlítgatnak, vajon hol állnak új műsorszámaikkal a versenyben, tán még barátkoznak is, a szezonban már úgysem lesz rá idejük.

A munkanapok nagyjából egyformán telnek. Délelőtt összeül a társulat, kiosztják a feladatokat, felírják, mit kell beszerezni, megjavítják a hibás gépkocsikat, elkészítik a fix táblás reklámplakátot és megszervezik a szórólapozást. Igen, a marketing is önerős, ha beesik néhány tévés vagy újságíró, az mindig jól jön. Akinek szakmai sara van, az napközben gyakorol, a családtagok ugyan soha nem szólnak rá senkire, hogy "Szedd már össze magad fiam!", mindenki maga érzi, ha valami hibádzik. Kinevezett főnök nincsen, csak rangidős, a szakmai sorrend kimondatlan, a hierarchiában mindenki tudja a helyét.

Előadás előtt tanácsos legalább egy órát pihenni; persze nem mindig sikerül, olykor a hétköznapi cirkusz megszorongatja az estit. A szórakoztató számok kitalálása nemcsak humorérzék kérdése, az a legnehezebb erőelem, ki érti, miért nem durran a tegnapi biztos poén. Olyankor szakadatlanul próbálkozni kell, egészen addig, amíg legalább el nem mosolyodnak az emberek; a "Van mááásik!" mindig bejön. Az ügyességi számok sikere a rutintól, a mindenkori fizikai állapottól és a kellékek minőségétől függ. Utóbbi nem lehet pénzkérdés. Olykor nem is az az igazi nehézség - hanem például az, hogy nem kapni csomómentes hálót. De a vastaps gyógyítja a sebeket.

Persze a család többi tagja sem marad ki az ünneplésből, a fináléra porondon az egész társulat. Most nem kell jegyet szedni, nyalókát, gumicukrot árulni, lufit fújni, füstgépet kezelni, zenét elindítani, leállítani, terepszemlét tartani, szerződést kötni, rossz idő miatt aggódni, bokaficamot gyógyítani, hüllők után szaladgálni; elég csak határtalanul mosolyogni, talán ez az egyetlen öt perc a nap folyamán, amikor felhőtlen az ég idebenn. A bemutatást a rendezkedő végzi, mindenkit a művésznevén szólít, aztán nagyon-nagyon köszöni: "Önök csodálatos közönség, örülünk, hogy itt voltak, mondják el otthon, mit láttak itt nálunk, és a viszont-viszontlátásra!" A közönség pedig viszontörül, viszont-nem-ígér semmit, a családok egy szezonban legföljebb ha kétszer látogatnak el efféle mulatságra, amíg a gyerek ki nem öregszik a vattacukorkorból. Átmenetileg, amíg az ő gyereke is... de ezt már ismerjük.

A taps lassan kifárad, a szülők kihúzzák maszatos lurkóikat a lelátó alól, néhány fáradt füstpöf vacakol még a fűcsomók között. Gabriella ezüstszemekkel, szerényen kapaszkodik a sátor oldalfalába, és várja, hogy az utolsó vendég is kiugrálja magát a gumiasztalon. Indulás előtt megiszik egy Red Bullt, szombaton sokáig tart a munkaidő, éjfél felé egy diszkóban lép fel a hálós számmal. A férje persze elkíséri, mégse legyen egyedül az éjszakában. A késdobáló-egyensúlyozó-kígyóbűvölő házaspár is készülődik a lakókocsijában, ma este tévéfelvételre igyekszenek. A Richter szülők kedvtelve bólogatnak, értik ők, mi ez, akárhogy is, de csinálni muszáj; istenem, kicsit sűrű lett ez a hétvége, és hogy a következőre hívják-e őket, arra nincs biztosíték.