Az ipar épületeinek egy része - a dolog természeténél fogva - sohasem lesz vonzó alkotóeleme az utcaképnek. Annál inkább azok a házak, amelyekben a szolgáltatások rendezkedtek be Budapesten, s amelyek műszaki tartalmuk mellett épített örökségünk szempontjait mérlegelve is fontosak. Bő száztíz éve, hogy az áramszolgáltatás felépítette házait a fővárosban - és ez a szerencse. Az ipari szorgalom - így és ezért - utcáinkat, tereinket olyan patinás vonásokkal gazdagította, amelyekre ránézni ma is öröm.

Gondolnánk-e, hogy a Cézár-ház kapuzata vagy a Merlin Színház a budapesti áramszolgáltatás építészeti emlékei közé tartozik? Ahogyan a Kazinczy utcai Elektrotechnikai Múzeum, a ferencvárosi kulturális centrummá vált Trafó vagy az Általános Értékforgalmi Bank Markó utcai épülete is. Tervezőiket dicséri, hogy ezek az ipari épületek az után is részei tudtak maradni a városszövetnek, hogy eredeti funkciójuk megszűnt.

Az áramszolgáltatás a fővárosban 1893-ban kezdődött, magánvállalatok jóvoltából. A város két céggel kötött szerződést, s azok majdhogynem egyszerre kezdték működésüket. Először a Ganz Villamossági Rt. leányvállalata, a Magyar Villamossági Rt. (MV. Rt.) építette ki hálózatát, s 1893. október 20-ától váltóáramot juttatott el fogyasztóihoz. Áramfejlesztő telepe a Váci út 72. szám alatt épült fel. A másik cég az Általános Osztrák Légszesztársulat által alapított Budapesti Általános Villamossági Rt. (BÁV Rt.) volt. Ez is váltóáramot termelt, de egyenárammá alakítva szolgáltatta. Központi telephelye a konkurenciáétól nem túl messze, a Visegrádi utcában épült fel, két háztömbnyi területen, úgy, hogy keresztülszelte a Csáky utca (régebben Berzenczey utca, a mai Hegedűs Gyula utca), ezért hívták Csáky (vagy Berzenczey) utcai telepnek. Egyik tömbje - a Csáky utca és a Pannónia utca közötti telekrész ­- volt a széntelep, ahová sínek sokasága futott be. A másik tömbön álltak a gépházak és kazánházak.

Épületei látványosak. Az egyik oldalon gótizáló, tornyos téglahomlokzat, a másikon hatalmas, klasszicizáló kapuzat nézett az utcára. A termelés itt 1893. november 1-jén indult meg. Mivel a cég koncessziója egyenáram szolgáltatására szólt, az áramfejlesztőben termelt váltóáramot át kellett alakítaniuk, mielőtt a felhasználókhoz juttatták. Ezért a központi telepen kívül átalakító állomásokat is építettek a város több pontján. Az első világháborúig öt is létesült: a Kazinczy, a Murányi, a Weiner Leó (akkor Horn Ede) utcában, a Liliom és a Logodi utcában, majd a háború után még egy, a Gerlóczy utcában (de ez már egy újabb vállalat beruházása volt).

Amikor 1891-ben a főváros szerződést kötött az első áramszolgáltató cégekkel, fenntartotta magának a megváltás jogát. Ez a tízes években következett el: az MV. Rt.-t 1914-ben, a BÁV Rt.-t 1918-ban vette meg. Ekkor már saját céggel és erőművel is rendelkezett. A főváros cége a gázművek áramszolgáltató csoportjaként kezdte a szolgáltatást 1912-ben, s elsőként az újlipótvárosi Palatinus-házakat látta el vett árammal. Lágymányoson 1912 és 1914 között épült fel saját erőműve, a kor legnagyobb áramfejlesztő telepe. A cég ekkor már kinőtt a gázművek szárnyai alól, s a Budapest Székesfőváros Elektromos Művei Rt. (BSZEM Rt.) nevet viselte.

Az új villamoserőmű tervezője Reichl Kálmán volt, ugyanaz a mérnök, aki az 1913-ban átadott óbudai gázgyárat is megálmodta. Tulajdonképpen ezek a főművei, rajtuk kívül néhány fővárosi iskola építészeként ismert. A lágymányosi telep kialakításában haláláig, 1926-ig részt vett, azt ugyanis folyton bővíteni kellett, 1914-es átadása csak építésének első ütemét zárta le.

Halála után egy másik neves mester, Bierbauer Virgil vette át a tervezést. Reichl romantikusabb ipari formái után ő modern felfogásban, de az előzményekhez igazodva tervezett. Bierbauer álmodta meg azt a kapcsolótermet, amely ovális alakú üvegtetejével fantasztikus filmekben látott űrhajókat idéz, azok vezérlőtermeire emlékeztet. (Állítólag egyébként nem ez volt minden idők legszebb vezénylőterme, hanem a Markó utcai trafó negyedik emeletén berendezett.) A lágymányosi épületegyüttes a századelő és a két háború közötti időszak budapesti ipari építészetének egyik legnagyobb teljesítménye volt.

A fővárosi áramszolgáltatás hőskorának ezek az épületei néhány kivételtől eltekintve maradandónak bizonyultak. Maguk az épületek vagy egyes elemeik máig megtalálhatóak a városban.

Első helyen említhető közöttük a Váci úti telephely, amely ma a 74. számú épülettel együtt a Budapesti Elektromos Művek Rt. központja. Ez utóbbi - mely ma a főépület -1900-ban létesült a Nay és Strauss Iroda tervei alapján, s eredetileg a Magyar Műhely és Raktártelep Rt. tulajdona volt. A 72. szám alatti régi, 1893-as központi épületre 1907-ben húztak két emeletet Gerstenberg Emil és Arvé Károly tervei alapján. (Nevükkel később még találkozunk.)

Bár e régi épületeket belül teljesen modernizálták, kívülről még őrzik eredeti formájukat. A Tisza utcai oldalszárny, a régi gépház jelenleg garázsként szolgál, az egykori kazánház helyén pedig (külső falait megőrizve) színháztermet kezdtek kialakítani.

A másik központ, a "Csáky utcai" áramfejlesztő épületét a harmincas években átépítették, majd 1992-ben lebontották, csak díszes klasszicista kapuja maradt meg a Visegrádi utca felől, amelyet védetté nyilvánítottak. Meghatározó eleme ma is a környék arculatának: e kapu nyomán kapta nevét a telep helyén épült lakópark, a Cézár-ház.

A kelenföldi telepet a Budapesti Erőmű Rt. vette át. A műemléki védelem alatt álló régi épületeket az erőmű sorban felújítja, egyet pedig átadott a Lágymányosi-öböl beépítését végző cégnek, amely remélhetőleg megtekinthetővé, felkereshetővé teszi. Míg a központi telepeket a város szélén alakították ki, a fogyasztókkal közvetlen kapcsolatot tartó áramátalakítók és alállomások szervesen beépültek a városszövetbe. A régiek (a fentebb említett öt) közül is több megtalálható még, de már új funkcióban. Időrendben az első egyenáram-átalakító a Kazinczy utcai volt, a 21. szám alatt, de ma már nem ugyanaz az épület áll ott, mint amelyik 1893-ban épült. Az új igényekhez alkalmazkodva 1934-ben Gerstenberg Emil és Arvé Károly tervei szerint átépítették Bauhaus-épületté. Ez 1968-ig állt az áramelosztás szolgálatában. Ezután sikerült új funkciót találni számára: 1978-ban itt rendezték be az Elektrotechnikai Múzeumot. Axel Föhl német ipartörténész szerint e funkcióváltás példaszerű lépés, így ítéli meg a történteket a nemzetközi szakmai közvélemény.

A Murányi utca 47-49.-ben, a régi átalakító épületében ma a Villamosenergia-ipari Kutató Intézet Rt. Hőenergetikai divíziója működik. A ház egy része valószínűleg még 1895-ből való, a másik a harmincas évek építészeti jegyeit tükrözi. Megvan tehát.

Nem járt ilyen szerencsével a Weiner Leó utcai (egykor Dávid, majd Horn Ede utcaiként emlegetett), 1896-ban épült átalakító. Nyoma sincs már. Csak annyi, hogy helyét (a Weiner Leó utca 7-ben és a Lovag utca 8-ban) tavaly felhúzott két modern ház jelzi. Telke ugyanis akkora volt, hogy mind a két utcára nyílt egy-egy bejárata. Eredeti funkciójának megszűnte után az ELMű tanműhelyei működtek itt: a kilencvenes évekig iparitanuló-képzés folyt az intézményben.

A Liliom utcai Trafó az ipari szeceszszió jellegzetes budapesti alkotása 1909-ből. Szintén a Gerstenberg-Arvé építészpáros tervezte. Átalakítóként illetve trafóházként 1945-ig működött. Utána negyven évig nem használták. A Ramovillé volt, majd privatizálták, de új tulajdonosa sem kezdett vele semmit. A kilencvenes évek elején egy francia anarchista művészcsoport foglalta el, s egy ideig féllegálisan, foglalt házként működtette. Kulturális színtér lett. Végül a fővárosi önkormányzat vásárolta meg az épületet, és az Andrássy úti Fiatal Művészek Klubja (FMK) jogutódjaként itt nyitotta meg a Trafó Kortárs Művészetek Házát 1998-ban.

Miután a két nagy magán-áramszolgáltató 1918-ra a város kezébe került, megkezdődhetett az egységes áramszolgáltatás rendszerének kialakítása. Már világos volt, hogy a váltóáramé lesz a jövő, de ekkorra jelentős egyenáramú hálózat épült ki a Belvárosban és Belbudán, nem lehetett egyik napról a másikra váltani. Az egyenáramú hálózat még jó ideig fennmaradt. Véglegesen csak az 1960-as évek elején szüntették meg. Sőt, a húszas években a meglévő rendszert még fejlesztették is. Ennek köszönhető egy újabb alállomás, az úgynevezett Belváros központ megépítése a Gerlóczy utcában, a városháza udvarán. Ezt az épületet használja ma a Merlin Színház. Tervezője a kelenföldi erőműnél már megismert Bierbauer (Borbíró) Virgil. Munkája nyomán modernista épület született, hangsúlyos, félköríves tetővel. Különösen jól érvényesül, a különös forma most, a Károly körúti bazársor elbontása után része lett az utcaképnek.

Bierbauer Virgil, a magyar Bauhaus élvonalába tartozott. A húszas, harmincas években jóformán az elektromos művek háziépítésze volt. Több budapesti elektromos alközpont tervezőjeként találkozhatunk nevével. Ezek egyike a Hungária körúton épült úgynevezett Városliget állomás. E munkája ugyan nem olyan látványos, mint a Merlin-épület, de szép, tiszta alkotás. Kétszer kellett megtervezni, mert az 1928-ban engedélyezett első változat után megváltozott a vállalat áramelosztási koncepciója (ekkor határozták el a középfeszültségű, harminc kV-os hálózat kiépítését), s nagyobb épület vált szükségessé. Ma is majdhogynem eredeti állapotában látható a Hungária körút 159-161. szám alatt. Érdekesek az épület két sarkán a hasábszerű tornyok, s a hátsó homlokzatból kiugró, félköríves, üvegfalas lépcsőház.

A másik Bierbauer-állomás a VIII. kerületi Vajda Péter (régebben Simor) utcai transzformátor- és kapcsolóépület. Kétemeletes, lapostetős, letisztult kocka. Két ütemben épült 1934 és 1941 között.

Felmerül Bierbauer neve a XIII. kerület, Kárpát utca 30-32. szám alatt található áramátalakítónál is, amely 1930-ban épült a magyar Villamossági Rt., a Beszkárt és a BSZEM Rt. közös beruházásaként. A fővárosi elektromos cég itt is jól bevált építészét szerette volna megbízni, ám a munkát végül a Magyar Építő Rt. kapta, s annak igazgatója, Rusznyák Géza rajzolhatta a terveket. A homlokzatot függőlegesen úgyszólván "felszeletelik" az élszerűen kiálló féloszlopok (falpillérek), melyek párkánytól a lábazatig húzódnak. A keskeny oszlopközökbe illeszkednek a magas acélvázas ablakok.

Hasonló, élszerű homlokzati elemek jelennek meg a harmincas évek egyik legjobb elektromos ipari épületénél, a ó utca 9. szám alatti állomásnál is. Itt ismét találkozhatunk Bierbauerrel, de megint csak mint az elektromos művek által alkalmazni kívánt tervezővel, aki végül itt sem kapott megbízást. A korszak két másik jelentős építésze, Györgyi Dénes és Román Ernő terve valósult meg. Az elektromos művek nyugdíjintézete ugyanis 1926-ban pályázatot írt ki a Honvéd utca és a ó utca sarkán álló bérházra. Györgyi Dénes a kiírást továbbgondolva olyan tervet adott be, amely a bérházat és a transzformátorházat két külön épületben, de mégis egységben képzelte el. Nem nyert ugyan (mivel eltért a kiírási feltételektől, s az alállomással szemben egy utcát is nyitott volna), de tervét megvették, s a nyertes Román Ernővel együtt felkérték a részletek kidolgozására. Ennek eredménye a ma is látható két épület.

A transzformátorház négyemeletes, nyerstégla homlokzatú, téglalap alaprajzú épület, mely keskenyebbik oldalával néz a Markó utcára. Egyes vélemények szerint az amerikai üzemi épületekre emlékeztet, más megítélés szerint stílusa a korszak északnémet téglaépületeit követi. Homlokzatait háromszög keresztmetszetű falpillérek tagolják vertikálisan, s ezek között helyezkednek el a hosszú, álló üvegablakok. Kapuja vastag kőkeretű, felső tagján Budapest-címer.

A kőből faragott címer egyébként szinte kötelezően ott díszlik a két háború között épült transzformátorházak mindegyikén. Általában jeles szobrászok faragták őket: itt Mátray Lajos és Ohmann Béla. Az épület műemlék, eredeti funkcióját ma már csak részben tölti be: a pincében még működik az V. kerületet ellátó trafó. Egyébként 1988 és 2006 között banképületként használták. Az Általános Értékforgalmi Bank központja és fiókja kapott benne helyet, ennek köszönhető kitűnő állapota. Jelenleg értékesítés előtt áll, a pénzintézet az idén márciusban kiköltözött innen.

Mellette, a Honvéd utca sarkán, a 22. szám alatt álló ház az elektromos művek nyugdíjintézetének bérháza, szintén Györgyi Dénes és Román Ernő közös alkotása. A kor építészetéről szóló szakmunkákban gyakran szerepel. Azt írja róla például Ferkai András: "a korabeli átlagból magasan kiemelkedik korszerű alaprajzával és felszereltségével, kívül-belül igényes kiképzésével." Valóban nagyvonalú, polgári igényű épület. Ma már műemlék.

Az elektromos ipar épületei kezdetektől fogva racionalitást követeltek a tervezőktől. Ennek az igénynek kitűnően megfelelt a húszas évek végén felbukkant Bauhaus-stílus, mely ugyancsak az ésszerűség és az egyszerűség elveit hirdette. Nem véletlenül épült a két háború közötti "áramházak" többsége ebben a praktikus formában. De ekkor is akadtak azért kivételek. Például az aquincumi romterületen 1932-ban emelt Szentendrei úti alállomás. A budapesti áramszolgáltatásnak ez az egyik legszebb épülete.

Az aquincumi romkert sarkán álló, neoklasszicista transzformátorház római palotára emlékeztet. Sokan a múzeum egyik épületének tartják. Bejáratánál dór oszlopsor: megjelenésében ez dominál. Timpanon nincs, helyén a főváros címerének kőből faragott szoboralakjai (Krisztián Sándor faragványai) láthatók a koronázópárkány fölött. Egy jeles szakíró, Sitkei Gyula száz év elektromos alállomásairól szóló könyvében mind között a legszebbnek tartja. Ez is Györgyi Dénes és Román Ernő munkája, itt azonban nyoma sincs a Bauhausnak. Letisztultságban mégis közel áll ahhoz.

A tervezőpáros egyik tagja, Györgyi Dénes is szinte házi tervező lett az elektromos műveknél a a harmincas évek végére. További fontos megbízásokat kapott: ő tervezhette az Attila út és a Bugát utca sarkán 1939-re felépült alállomást, 1942-ben pedig a Soroksári útit. Utóbbi már nem készült el a háború befejezéséig, csak 1947-re.

A háború éveiből érdemes megemlíteni egy kuriózumot: a 450 méter hoszszú kábelalagutat a Duna alatt. Ez 1940 és 1942 között készült el a déli vasúti összekötő hídtól délre. Ma is megvan, de már nem használják. Feladata az volt, hogy a Kelenföldről, az erőműből föld alatti kábeleken biztonságosan vezethesse át az áramot a pesti oldalra. A kábelkötegek ugyanis normális esetben a hidak alatt futottak, s így ki voltak téve a bombatámadásoknak.

A háború befejeztével és az áramszolgáltatás 1950-ben történt államosítása után került sor a 120 kilovoltos feszültségű hálózat kiépítésére, amely újabb alállomások megépítésével járt Budapesten is. Ezek legtöbbjét az Éviterv, az Épületgépészeti és Villamossági Tervezővállalat tervezte. Küllemükben a hagyományokat annyiban folytatták, hogy általában nyerstégla burkolatúak voltak, s a téglát üvegfelületek szakították meg. De már nem fedezhetünk fel rajtuk díszeket, egyedi építészeti megoldásokat, környezetükkel nem kommunikálnak. Hatalmas, monolit téglányok. Ilyen a Katona József utcai, ilyen a Dob utca és a Rumbach utca sarkán álló, s a prototípus, az 1965-ben épült Csarnok téri.

Egyetlen kuriózumot mégis érdemes megemlíteni ebből a korból, a budavári Petermann bíró utcában található országos teherelosztó állomás csupa üveg épületét, amely nemcsak a vári környezetből válik ki, de a fantáziaszegény, új áramházak sorából is. Bár 1978-ban épült, otthon van a 21. században.

(fotók: Sebestyén László)