1881 május 1-jén - tehát e hónapban 125 éve - adták át a a főváros és az ország első telefonközpontját az akkori Fürdő (ma József Attila) utca 10. harmadik emeletén. Össze lehet foglalni egy százhuszonöt éves szolgáltatás krónikáját néhány hasábon? Kizárt - tegyünk kísérletet a hőskor megidézésére.

A Fürdő utcai központ kapcsolta össze a környék előfizetőit - az akkor még álló Újépületen túlról is. A nagy érdeklődés miatt hamarosan további telefonközpontokat kellett üzembe helyezni: a Lövész (ma: Királyi Pál) utcában, Budán a Pálffy (ma: Bem József) téren (a Margit-híd alatt vezetve át a telefonkábeleket), néhány év múlva pedig a kőbányai vámházban, a Kerepesi (Rákóczi) úton, a mai Baross és az akkori Nádor utcában (ma már a Szent István körút halad arra). Ezek a központok mind lakásból, irodából kialakított helyiségekben voltak elhelyezve.

Részlet az első fennmaradt távbeszélőnévsorból

A gyorsnak tűnő felfutás ellenére nem volt könnyű dolguk a telefonosoknak: a háztulajdonosokat gyakran csak évekig tartó kérés, könyörgés után tudták meggyőzni - ha tudták -, hogy engedjék az épületek homlokzatára rögzíteni a vezetékeket - először ugyanis légvezetékekkel kötötték össze az előfizetőket és a telefonközpontot. Ebben az időben szaporodtak el azok a háztetőkön elhelyezett jellegzetes - és meglehetősen randa - térbeli rácsra emlékeztető szerkezetek - huzaltornyok -, melyeken keresztül a házbeli előfizetőkig vezették a légkábeleket. A légvezetékekkel behálózott városban nem csak a háziurak nem szerették a "drótokat": a legenda szerint a Budapestre látogató Ferenc József előtt egy napon nem lobogtak a kitűzött zászlók, hanem sok helyütt a telefonvezetékekre tekeredve rongyként csüngtek alá. Talán ez a skandalum is hozzájárult ahhoz, hogy hamarosan - 1893-ban - megkezdték a kábelek föld alá süllyesztését: első ízben a mai Paulay Ede utca és a főposta között. A szaporodó telefonközpontok közti forgalom egyre nagyobb kihívás elé állította a telefonosokat, így hamarosan megszületett a döntés az első, kifejezetten telefonközpontnak szánt épület felépítéséről. A Teréz - merthogy "ő" volt a legrégebbi a városban - Balázs Ernő tervei alapján épült 1901 és 1904 között. Az átadás évében folyamatosan kapcsolták át az ügyfeleket az új központba, és számoltak fel többet is a régebben nyitottak közül - nem mellesleg a Teréz ma már üresen áll, nem működik telefonközpontként, értékesítését tervezik. 1904-ben már 6 300 fővárosi előfizető használta a hálózatot, s egy évre rá megjelentek a pesti utca újabb színfoltjai: az első utcai nyilvános fülkék a Keleti és Déli pályaudvarnál, valamint a Lóverseny téren.

Bár a telefonközpont ötlete Puskás Tivadaré volt, Budapest telefonhálózatát végül öccse, Ferenc építette ki. Ő azonban 1884-ben meghalt, így a fővárosi hálózatot bátyja üzemeltette tovább. Azonban nem sokáig élvezhette a magántársaság előnyeit: az állandó fejlesztésekre nem biztosított elegendő forrást a mindössze 180 forintos éves átalánydíj, így 1887-ben Baross Gábor, akkori közmunka- és közlekedésügyi miniszter mentette meg a csődtől a város telefonhálózatát azzal, hogy az állam számára megvásárolta azt, majd bérbe adta Puskás Tivadarnak. Ezt követően Puskás több időt szánhatott régi ötletének, a telefonon közvetített híradás megvalósításának. Az 1882-ben "Dalműtelefonként" egy Nemzeti Színházi közvetítéssel bemutatkozó új szolgáltatás 1893-ban indult el rendszeres híradással. A hamar népszerűvé váló Telefonhírmondónak öt év alatt hétezer előfizetője lett. Ezt azonban Puskás Tivadar már nem érhette meg: egy hónappal a szolgáltatás elindulása után, 48 éves korában váratlanul elhunyt. A telefon- és a hírmondószolgáltatás azonban tovább élt: ez utóbbi még a harmincas években is sugárzott tőzsdehíreket, országházi jelentéseket, nyelvleckéket és operaelőadásokat - no meg persze híreket. Szerepe a rádió elindulásával halványult el: fénykorában tízezer előfizetője volt a Telefonhírmondónak, s fél évszázadig volt népszerű a szolgáltatás - megmagyarázhatatlan okokból egyedül nálunk, Magyarországon, ugyanis külföldön nem terjedt el.

És a telefonoskisasszonyok? Az elsőnek még a nevére is emlékszünk: Matkovics Júlia 1881 április 1-jén vizsgázott le távbeszélő-kezelésből, majd tanítgatta a többi kezelőnőt. Bájos hangjuk, titokzatos, rejtett arcuk sok írót fantáziáját megmozgatta - türelmetlenségükről pedig még a hírlapíró Ady is cikkezett. Érdekesség, hogy Budapesten kétszer szűnt meg a kézikapcsolás - ezzel együtt a telefonoskisasszonyok intézménye is. Első ízben az 1928-ban átadott Krisztina és Belváros központok megnyitása után alakították át a központokat automatikusra, majd 1950 után, a frissiben a városhoz csatolt külső kerületekben kellett néhány hónap alatt felszámolni a kézikapcsolású központokat - egyazon hálózaton ugyanis párhuzamosan nem működhetett automata és gépi kapcsolás.

A telefónia fejlődése tovább folytatódott - ma már elválaszthatatlan és észrevehetetlen része életünknek. A honi telefónia kezdeteire nem csak mi emlékszünk: lapunk megjelenésekor már áll az országban a második - Budapesten az első - Puskás-szobor a Krisztina körúti Magyar Telekom székház előtt.

(fotók: Postamúzeum fotótára, Straub Ádám, Hajdú D. András)