Ismét eltelt úgy egy parlamenti ciklus, hogy a budai várban valójában nem történt semmi. Ezen persze csak az lepődött meg, akit megrögzött derűlátónak kreált a Teremtő. Mindazok, akik viszont két lábbal a földön állnak - vagy legalábbis elég öregek ahhoz, hogy emlékezzenek az elmúlt évtizedek történéseire -, inkább csak áttettek egy kétforintost az egyik zsebükből a másikba.

Egyvalamiben különbözött ez a parlamenti ciklus az előzőektől: nemcsak meghirdették a várprogram elkészítését, hanem meg is született egy átfogó, évtizedes munka alapjául szolgálni képes koncepció. Igaz, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal végül nem nyújtotta be a kormánynak. Félő volt ugyanis, hogy a kampányidőszakban már úgysem folyna róla érdemi vita.

2004 májusában hirdette meg a kabinet 2012-ig tartó várprogramját - azaz "a budai vár újjáépítésének befejezéséről" szóló kormányrendeletet - Medgyessy Péter miniszterelnök. Ha az akkor nagy sajtónyilvánosság mellett bejelentett elképzelés mellé kellő mennyiségű állami pénz is került volna, ma már közel kellene lennünk a Szent György téri volt honvéd főparancsnokság teljes megújulásához; a benne megvalósuló intézmény funkciójáról "értelmiségi vitának" kellett volna döntenie. (Mint emlékezetes, a kormányfő kezdeményezésére fölállt, Glatz Ferenc vezette jelképbizottság eredetileg a koronázási jelvények itteni állandó elhelyezése mellett foglalt állást.) Tartania kellene az Országház utcai rendezvényterem felújításának, és 2004 októberére ki kellett volna találni, miként válhat a Szentháromság téri egykori Pénzügyminisztérium "az EU-csatlakozást követő új nemzetstratégia kidolgozásának szellemi központjává".

Mivel ez nem történt meg, a reménybeli Magyar Kultúra Háza ma is irodaépület és szálloda. A kormányrendeletben foglalt lépések közül egyedül a Mátyás-templom felújítása kezdődött meg. Pontosabban: 2003 végén a kormány bejelentette, hogy támogatja ezt a munkát, majd a következő nyáron kiderült, hogy a katolikus egyház egyáltalán nem tud áldozni erre a célra, így kizárólag állami forrásra kell hagyatkozni. Csaknem kétévi tervezés és életveszély-elhárítás után idén márciusban hirdették ki aztán a közbeszerzési eljárás győztesét. A Reneszánsz Rt. által vezetett konzorcium csaknem hatmilliárd forintért vállalta a feladatot, a teljes műemléki rekonstrukcióval, valamint a komplett gépészeti és műszaki felújítással 2010 második félévére kell elkészülniük. (Ha innen nézzük, tulajdonképpen szerencse, hogy Erdő Péter esztergom-budapesti érsek nem járult hozzá a főplébánia álmaiban szereplő föld alatti kiszolgáló terek megépítéséhez. Ha még ezt is ki kellett volna fizetni, talán előbb omlik le a templomtorony, mint hogy az állam neki tudott volna kezdeni a felújításnak.)

Bár már a 2005 eleji költségvetési megszorítások után világossá vált, hogy a várprogramot takaréklángra kell állítani, a KÖH tartotta magát a forgatókönyvhöz, és elkészítette a fejlesztés távlati koncepcióját. Hogy a tudományos feltárás mennyire nem felesleges, azt a tavaly karácsonyra elkészült tanulmány egyik meglepő megállapítása igazolja a legjobban: a szerzők szerint a budai vár épületállományáról ma "megdöbbentően keveset tudunk", és a feltárt ismeretek is csak szétszórtan férhetők hozzá.

Az örökségvédelmi szakértők anyaga elsősorban azt szögezi le, hogy a vár fejlődésének záloga az, ha a nemzeti emlékhely jelleg és a turisztikai vonzerő egyensúlyba kerül a negyed lakóhely voltával. Magyarán: felettébb fontosnak tartják, hogy a polgárváros ismét élhető lakóterület legyen. E célból javasolják az egykori piacterek felélesztését északon, a Kapisztrán téren, illetve a polgárváros déli fertályán - akár speciális kínálattal, például virágpiacként. Ugyanilyen lényegesnek tekintik azt is, hogy a polgárváros különleges hangulatú, romantikus kerteket és középkori épületmaradványokat rejtő udvarai ismét megnyíljanak az utcán járók előtt. Szorgalmazzák az üzletek visszatelepedését a várba, akárcsak azt, hogy a hagyományos borünnepeket a lakónegyedben, például az izgalmas, ülőfülkés kapualjakban rendezzék.

Ma mind a budavári különlegességnek számító ülőfülkéket, mind a temérdek látnivalót rejtő házbelsőket szigorú kaputelefonok zárják el az érdeklődők elől. Megnyitásuk mellett a kulturális értékek rehabilitációja is a program része: szerepelnek benne mindazok a bemutatóhelyek - például a Patikamúzeum vagy a középkori zsidó imaház -, amelyek ma méltatlan állapotban, majdhogynem titokban várják a véletlenül betévedő turistákat. Ugyanilyen fontos pont a hatvanas években fellelt, majd viszszatemetett középkori gótikus zsinagóga feltárása és bemutatása, a Táncsics utca 9. alatti volt börtön megszerzése - ma az amerikai állam tulajdona - és reformkori emlékhellyé alakítása, akárcsak a sokáig titkosan kezelt, ám ma már technikatörténeti érdekességnek és páratlan történelmi emléknek számító Sziklakórházé.

A tanulmány a vár hagyományos térszerkezetének rekonstrukciója mellett foglal állást. Beépítéseket javasol a zavaró foghíjakon - a Kapisztrán tér mellett a Szentháromság és a Szent György téren is -, és kezdeményezi a háború után visszabontott emlékek tömegrekonstrukcióját. A ma csak toronyként létező Mária Magdolna-templom esetében például azt szorgalmazza, hogy az alapfalak és az altemplom felhasználásával modern, új épület szülessék a régi helyén.

Ugyanez az elv érvényesül a királyi palota vonatkozásában. A szakértők leszögezik, hogy a hatvanas évekbeli puritanizálás jóvátehetetlen károkat okozott, ezért megfontolandó az építészeti korrekció. Elképzelhetőnek tartják a Hauszmann-féle homlokzat rekonstrukcióját - azaz az eredeti kupola, a Habsburg-lépcső, az ablakok és vakolatdíszek újraalkotását -, s nem vetik el a várkert részleges feltámasztását sem. A Várkert Bazár felújítását ennek megfelelően csak a palotával összhangban, nagymérvű beépítés nélkül tudnák elfogadni. Fölvetik ugyanakkor azt a régi gondolatot, hogy ismét meg kell teremteni a kapcsolatot a Duna és a palota között, amelynek legtermészetesebb módja a várkert közlekedési rendszerének helyreállítása.

A palotának az előző századfordulón kialakult képét segített volna felidézni az a változtatás is, amelyre az A épület, azaz a Ludwig (volt Munkásmozgalmi) Múzeum esetében tettek javaslatot. A szárnyat - amely eredetileg a palota díszes kocsibehajtója volt - nagyrészt viszszabontották volna, hogy így állítsák helyre a Hauszmann tervezte épület eredeti arányait. Ilyen változtatás azonban már aligha esedékes, hiszen az A épületet birtokba vette a Nemzeti Galéria, és nagy időszaki kiállításai számára szeretné helyreállítani. A műemlékvédők ennél is nagyobb léptékű változást javasolnak a tabáni oldalon: meglátásuk szerint a Széchényi Könyvtár számára hosszú távon nem megfelelő a budavári elhelyezés, különösen, hogy az intézmény már most kinőtte a helyben lévő raktárait. Ezért egy önálló, kifejezetten erre a célra készülő könyvtárépület megépítését szorgalmazzák, a palota e szárnyában pedig a Magyar Kultúra Házát javasolják elhelyezni. (A kormányrendeletben - mint már utaltunk rá - ezt a feladatot a Szentháromság téri volt Pénzügyminisztérium tömbjének szánták, de az örökségvédelmi szakértők az irodaépületnek inkább hivatali szerepet adnának. Jelesül a részben már ma is ott működő intézmény újabb részlegeit költöztetnék a neogót palotába.)

Ami a ma pusztán csak térnek mondott, de a Sándor-palotát nem számítva foghíjakkal körülölelt Szent György teret illeti, a szakértők a reprezentatív terület és a polgárváros közti összekötő szakaszként, de mindenképp épületekkel övezett, zárt városi térként határozzák meg. Fontosnak tartják ugyanakkor leszögezni, hogy a tényleges beépítést csak a házak majdani funkciójának végleges eldöntése után érdemes megtervezni. Ami egyszerűnek hangzik ugyan, de a valóságban több évtizedes munkával sem sikerült megoldani. A Szent György tér romosan, de helyreállíthatóan élte meg a világháború végét, az ötvenes évek eklektikaellenes indulatait azonban már nem tudta megúszni. A Sándor-palotát poraiból is feltámasztották - pontosabban akkor még csak a Potemkin-külseje emlékeztetett az eredetire -, lebontották viszont a teljes nyugati és északi térfalat, azaz a Teleki-palotát, az istállót és a testőrlaktanyát, akárcsak a hatalmas honvédelmi tömböt. Ma már csak a honvéd főparancsnokság idétlen torzója idézi a hajdani teret. Az elmúlt tizenöt évben egyre-másra születtek a tervek a "világháborús skanzen" felélesztésére, de a kormányrendeletek megfogalmazásánál senki sem jutott tovább.

Kormányzati negyed, turisztikai központ, digitális könyvtár, gyerekvár, a Szent Korona őrzőhelye - sorolhatnánk a szigorúan iktatott álmokat. A realitáshoz talán Horn Gyula kabinetje állt a legközelebb, amely a nyugati térfalat vállalkozói tőkéből, szállodával, luxuslakásokkal építette volna be - ennek mementója a majdani párkánymagasságot jelző zászlósor -, a kötelező kincstári optimizmust pedig alighanem Medgyessy Péter kormánya mutatta a legjobban, hiszen konferenciatermet, reprezentatív állami épületeket szánt a város legértékesebb telkeire. Nincs hát abban semmi meglepő, hogy a precízen feltárt középkori romok ma is fedetlenül várnak sorsukra a Szent György tér oldalában.

(fotók: Sebestyén László)