Az értékét és sorsát tekintve is különleges műemléknek a jövőjét most már az dönti el, sikerül-e új funkciót, feladatot adni az eredeti környezetéből végleg s már majd egy és negyed százada kiszakított építménynek. Hogy itt, az Epreskertben, a Magyar Képzőművészeti Egyetem terézvárosi telkén feltámadhat-e végre a kálvária, minden adottságát megmutatva, azzal, hogy kikényszeríti a folytonos gondoskodást: mert működik.

Amikor 2002-ben e sorok írójának kezdeményezésére a Budapesti Városvédő Egyesület úgy döntött, hogy alapítványt hoz létre az akkor állapotát tekintve már a végromlás lejtőjén elindult egykori józsefvárosi - 1893 óta epreskerti - kálvária megmentésére, komolyan fontolgattuk, hogy ez a funkció lehetne akár az eredeti is. Vagyis hogy ha a programot sikerül úgy megtervezni s végrehajtani, hogy a jelenlegi helyéről kövenként - ahogy annak idején onnan ide szállították - visszaszármaztassuk és újraépítsük felállításának eredeti helyén, a józsefvárosi Kálvária téren, akár a katolikus egyház is működtethetné, eredeti hivatása szerint használva. Kis kápolnája újra liturgikus események színhelye lehetne.

2003 nyarára kiderült: az egyház nem vállalja az ezzel járó terheket. Így az időközben életre hívott Barokk Kálváriákért Alapítvány kurátorainak más megoldást kellett kidolgozniuk. Végül 2004 januárjára született meg a program: legyen a most már végérvényesen epreskerti kálvária és a hozzá tartozó kertrész a szakrális művészetek bemutatótere. Ahol három "műfajban" - képzőművészet, zene, irodalom (iskoladrámák, passiójátékok) - kap évről évre országos színpadot Budapesten ez a sajátos tematika, ahol a főváros és az ország közönsége rendszeresen találkozhat a vallásos hit ihlette alkotásokkal.

Kiválóan alkalmasnak látszik erre ez a hely, ráadásul ilyen pódium, fórum, kiállítási tér eddig nem működött sehol a városban, már tudniillik olyan, ahol koncentráltan jelen van ez a témakör, azonosítható, rendszeresített keretek között, mint itt - ha a programból valóban hagyomány lesz.

Már most le kell szögeznünk, az, hogy végül oly sokakat sikerült a rekonstrukció gondolatának pártolására és támogatására rábírni, nem kis részben éppen annak köszönhető, hogy világossá tettük: értelme van a közönség s a közösség számára is az áldozatnak. Hiszen nem halott dísz a díszes ház, de olyan lehetőséget teremt a működtetése, ami eddig hiányzott, s haszonnal jár a közösség számára, hogy immár rendelkezésre áll.

Akik erről így gondolkodtunk, jól tudtuk azt is, hogy egy műemlék épület bármilyen igényes rendbetétele csak félmunka. Ha nem lesz szem előtt, úgy használódik el majd idővel, hogy észre sem veszi a város, a folyamatos figyelemtől megfosztva, magára hagyva az folytatódik, ami eddig igencsak hosszú történetében mindig: harminc-ötven évenként nagy áldozatokkal újra és újra mindent elölről kell kezdeni. Ha ugyan lesz még esély ebbe a munkába ismét belefogni.

Pesten az első volt

Lapunk olvasóit, idáig érve a történtek előadásában, a BUDAPEST 2004. évi második, áprilisi számának fellapozására biztatom, ha a kálvária históriai kálváriájának a részleteire kíváncsiak: részletesen összefoglalta ott A város első kálváriája című írásában Ritoók Pál. Itt ezúttal valóban csak egy-két mozzanatra utalok, amelyek megalapozták és meghatározták az újratervezés, az újraépítés, a rekonstrukció, a restaurálás lépéseit. Ezek összefoglalásakor sem a saját szövegemmel érvelek, az avatásra ugyanis kiadvány készül a történésekről, s abban Albert Tamás tervező és Szomolányi Péter, a vezető restaurátor adnak számot munkájukról és meggondolásaikról; ebből a füzetből merítettem a magam áttekintésének elemeit.

Az egykori pesti belvárosi, majd józsefvárosi templomhoz tartozó objektumot Stróbl Alajos szobrászművész kezdeményezésére kövenként vitték át 1893-ban a mai helyére, a Terézvárosba, a Bajza utca 41. szám alá, az úgynevezett Epreskertbe.

A józsefvárosi építmény legkorábbi változata feltehetően igen egyszerű lehetett. Megépítésének időpontját Révhelyi Elemér kutatásai nyomán 1724 és 1732 közé tehetjük. Weiss Anna budai polgárasszony kérésére, a tőle kapott pénzből, Schwartz Anna Mária állíttatta fel az első változatát. Néhány évvel később az utóbbi asszonyság súlyos bűnbe esett: megölte a férjét, életfogytiglani börtönre ítélték. A gazdag és vallásos asszonyt kívánságára a pálosok kolostorába zárták. Itt határozta el, hogy jelentős vagyonából vezeklésül egy nagyobb és szebb kálváriát fog építtetni annál, mint amilyen már áll Pestnek ezen a régi terén. A munkát azonban csak jóval az asszony halála után, 1746-ban kezdték meg. A városi tanácsnak 1747-ben mutatták be terveket, az építkezés 1749 tavaszán fejeződött be. Sajnos egyetlen eddig ismert forrás sem említi a mű tervezőjének a nevét, a kutatás Mayerhoffer Andrásban véli valószínűsíteni személyét. A teljesen kész építmény első leírását az éppen kétszázötven éve, 1756-ban megtartott egyházlátogatás jegyzőkönyve rögzíti.

1786-ban II. József rendelkezése nyomán bezárták, s a hozzá tartozó remetelakot a város használatába adták. Annak ellenére azonban, hogy nem maradhatott hivatalos helye a vallásos áhítatnak, a nép évről évre nagy számban gyűlt össze körülötte ünnepi alkalmakkor. A szent hely aztán 1806-ban az érseki helynök jóváhagyásával ismét megnyílt a hívek előtt. Még 1846-ból is arról tudósít egy abban az évben kelt forrás, az újabb vizitáció, hogy változatlanul nagy népszerűségnek örvend, de későbbről már nem maradt fenn dokumentum a használatáról, s úgy látszik, az 1870-es évek végére már elhagyott hely, magára hagyott épület. 1889-ben hozzá is járult Budapest közgyűlése a középítési bizottmány és a tanács azon javaslatához, hogy - lebontsák. Aztán, mert a város malmai akkor is lassan őröltek, 1893-ban új döntést hozhattak - szerencsére -, hogy tudniillik a szobrászatilag (is) értékes építményt átengedik az ekkortájt szerveződő szobrásziskolának, elvitetik az epreskerti művésztelepre, Stróbl Alajos mesteriskolájába.

A növényzet már röviddel az áthelyezés után erősen benőtte az épületet. A karbantartás - az Epreskert aranykora lejárván - régóta kampányszerű beavatkozásokkal egyenlő, emiatt sokat romlott az építmény állapota. Budapest 1944-45-ös ostromakor jelentős károk érték, és évtizedekig romosan állt. A háború utáni elhanyagoltság súlyos következményeket vont maga után. A meglazult boltozatok beomlottak, az építmény állapota életveszélyessé vált. Nyilván ez indította a Fővárosi Műemlék-felügyelőséget 1963-ban arra, hogy a Budapesti Városépítő és Tervező Vállalatnál megrendelje a kálvária helyreállítási terveit. A részletes felmérést és a kiviteli terveket H. Vladár Ágnes készítette, a kőkonzerválás és a restaurálás műleírása Szakál Ernő szobrász-restaurátorművész szakértői vizsgálatai és javaslatai alapján készült. A kivitelezésnek azonban csak később jött el az ideje, 1970-ben adhatták át a restaurált kálváriát. A felújítás akkori látványos eredményei azonban nem bizonyulhattak tartósnak.

Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Pest egyik, ha nem a legszebb, hajdan köztéri barokk városdíszét csak a teljes, minden részletre kiterjedő rekonstrukció, restaurálás mentheti meg a végső pusztulástól. De meg kell menteni. Nem is elsősorban faragványainak minősége miatt: az ilyen díszítő s formai motívumok viszonylag gyakoriak Magyarországon (és Ausztriában is). Ami azonban egyedi, ami az átlag fölé emeli, és rendkívüli érték, amit meg kell őrizni áldozatok árán is, az az együttes elegáns, nemesen egyszerű, mégis kivételesen szép építészeti megformálása. A körülfutó árkádsornak köszönhetően a terasz mintegy elveszti a súlyát, s ezt a hatást tovább fokozza az áttört mellvédek és a teraszra vezető lépcsők mozgalmassága.

A tervezés szempontjai

A beruházási program a kálváriaépület központi, enyhén kiemelt helyzetének megfelelően funkcionális szerepének, használatának is hasonló központi szerepet szánt. A színvonalasan helyreállított műemlék a kert centrumában ideális pihenőhely, illetve kiemelt jelentőségű, alkalmi találkozók fókuszpontja (kiállítások mellett alkalmi rendezvények, ide illő kulturális programok helyszínéül kínálkozik). S színpada, tere lehet az egyetem mindennapi életének. Ehhez a célhoz igazodva tervezte meg négyirányú, átlós úthálózatának rekonstrukcióját Albert Tamás, így a rotunda újra élő, a mainál szervesebb kapcsolatba kerülhetne környezetével. A megújult kálvária és a környező szoborpark, azaz az Epreskert mint patinás múltú, legendákkal övezett művészi alkotóhely, szélesebb körben is vonzó terület. Kitűnően alkalmas exkluzív rendezvények színterének.

A kálvária több mint két és fél évszázados története során legalább három különféle használati periódust és formát élt meg. A most sikerrel befejeződött helyreállítás során - a mai használati szempontok figyelembevétele mellett - a tervezés és a kivitelezés a korábbi értékek szintézisére törekedett. Ami azt is jelenti, hogy nem nyílt lehetőség egyetlen korábbi állapot maradéktalan visszaállítására sem, s ez nem is volt cél.

2003-ban az UniRest Bt. elkészítette az epreskerti kálváriaépítmény teljes, részletes kőkataszteres felmérését, amely már régóta szükséges feltétele volt az átfogó restaurálás megtervezésének és engedélyeztetésének. A felmérések azt mutatták, hogy a beépített kőelemek nyolcvan százalékát kitevő 18. századi, eredeti faragványok formailag is értékelhető felülete már nem tette ki az öszszes felület húsz százalékát sem, és anyagállapotuk olyan fokon leromlott, hogy a szabadban való megmaradásuk hosszabb távon a legmagasabb szintű konzerválási beavatkozások mellett sem volt biztosítható. Igaz ez főleg a mellvédelemekre.

Ezeknek a balesetveszélyes terasz-mellvéd elemeknek az elbontásával kezdődött a tényleges munka, ugyancsak elbontották a cserére szoruló teraszburkolatot a szigetelésig, valamint leverték a külső és a belső kápolnafalat borító, átnedvesedett és sószennyezett vakolatot.

A munkálatok megkezdésekor az építmény meglehetősen tarka képet mutatott. A helyenként mohával borított, szennyezett kőfelületek és a rossz anyagi-formai állapotok általános romlásképei mellett közelebbről vizsgálva szembetűnővé vált az eredeti faragványok felületeinek régóta tartó lepusztulásával bekövetkezett, nyomasztó arányú formavesztés.

A kevés és leromlott eredeti felület mellett kőcserés pótlások, sok kőbetétes javítás és leginkább temérdek műkőhabarcsos kiegészítés volt látható. Az 1970-es helyreállítás alkalmával a kiegészítések általában úgy készültek, hogy erősen cementes kötőanyagú műkőhabarcsot hordtak fel a sérült, hiányos kőfelületre. A kálvárián több ilyen javítási hely volt látható, olyanok is, amelyekről már részben, vagy teljesen levált a kiegészítés.

Restaurálás, újrafaragás

A restaurálás első szükséges lépése volt tehát megszabadítani és megtisztítani a kőfaragványokat a korábbi helyreállítás ártalmasan szakszerűtlen, mostanáig is károsodásokat okozó kőkiegészítéseitől. A legnagyobb gondot a felületen kirakódott, gipszes sókba beépült, sötét színű szennyeződések okozták. Ezek ugyanis kemény kérget képezve lezárják a kőfelületet, s a további sólerakódás és kristályosodás már a kéreg alatt folytatódik. Ha a kéreg már nem bírja az alulról jövő sónyomást, akkor a felületen felhólyagosodik vagy felszakadozik és felpikkelyesedik. Ekkorra már a kéreg alatti kőszövet is fellazult, mállékony és morzsalékos, ami így együtt az érintett formák visszafordíthatatlan megsemmisülésével jár. A kálvária kőfaragványainak túlnyomó részére már ez az állapot volt a jellemző.

A hosszú évtizedek alatt állandó nedvesedésnek kitett építmény falazataiban és kőelemeiben folytonosan jelentős mértékű sóképződés zajlott. Ezért a felületekre kirakódott korróziós romlástermékek és más károsító anyagok eltávolítása mellett okvetlenül gondoskodni kellett a kálváriát alkotó építőanyagok belsejében feldúsult, káros, vízben oldható sók kivonásáról. A kőelemek teljes, külső-belső megtisztítása - és kiszáradása - után már el lehetett végezni az egész megmaradó faragvány-állomány kőanyagának kötőanyag-visszapótlásos konszolidációját. A jó hatásfokú kötőanyag-visszapótlás által hosszabb időre lehetővé vált az eredeti kőfaragványok további megtartása jó állapotban.

A bonyolult plasztikájú, értékes ornamentikából álló felületek formai helyreállítása az árkádpillérek hermapilaszteres fejezeteit, rokokó mintájú plasztikai díszítéseit, valamint a lépcső alatti két árkádszakasz alul volutás homloklemezének egy-egy kagylódíszét, az árkádpillérek konzoljainak alján lévő kis rokokó díszítések elemeit érinti.

A kiselejtezésre ítélt elemeknél - ezek lényegében a mellvédek faragványai - a döntés nem lehetett más, mint a csere. A rotunda részleteinek legfőbb értékei a finom barokk eleganciával alakított építészeti részletek, az ívek, az úgynevezett hermapilaszterek, a korlátok formái, az azokat hordozó kőfaragványok. Ezeket lengyel homokkőből faragták újra. A mellvéd kőrácsainak változatosságát, a tört és oválfonatos mezők ritmikus rendjét a kálvária téri eredeti formának megfelelően állították vissza.

A helyreállítással és a megújuló szerepekben az épület olyan helyzetbe került, ami már nem azt sugallja, hogy idegen test, zárvány volna mai környezetében. A 18. századi építtető és a 19. század végi áthelyezés szándékaival összhangban mindenki, aki ennek a munkának részese, támogatója volt, szilárdan hisz abban, hogy a megújuló környezet használata programjával változatlanul hordoz és hordozhat a kálvária kvalitásaihoz, értékeihez méltó, életképes tartalmat és jövőt.

(fotók: Ágg Károly)