Részlet Abasári Rudolfné Wassel Lívia visszaemlékezéséből

A Vörös Hadsereg három nagyobb hadművelete után, 1944 karácsonyára vette körbe Budapestet. Még az ostromgyűrű létrejötte előtt felmerült a német vezetésben, hogy Róma és Firenze példájára Budapestet is nyílt várossá teszi, ám ezt Hitler elvetette. Ragaszkodott a főváros védelméhez házról házra, tekintet nélkül a civil lakosságra és a várható károkra. A front közeledtével általános és teljes mozgósítást rendeltek el. December 10-én a katonaszökevények és a védelmi harcokat szabotálók számára teljes statáriumot vezettek be. Hitler december elején Karl-Pfeffer Wildenbruchot, a Waffen SS IX. hegyi hadtestének vezérlő SS-tábornokát nevezte ki a "Budapest erőd" élére. Mivel a szovjet tüzérség már december 25-én aknavetővel lőtte a sas-hegyi Notre Dame de Sion apácazárdában berendezkedett német hadtestparancsnokság épületét (ma: Arany János Gimnázium), így az előbb a Sándor-palotába, majd január elején az alagútból nyíló kormányóvóhelyre költözött.

A front 1945 január közepén már a Nagykörutat is elérte. Így a Mária Terézia laktanyában működő, kizárólag Budapest katonai rendészeti és adminisztratív ügyeit intéző - Csipkés Ernő ezredes vezette - magyar városparancsnokság is odamenekült. K.-P. Wildenbruch csak január 17-én este kapott engedélyt Pest kiürítésére. Egy nap múlva aztán az utolsó budapesti híd, a Lánchíd is levegőbe repült. Nyolcszázezer budapesti óvóhelyeken és otthonában élte át az ostrom 102 napját, mígnem aztán ötvenegy esztendeje, egy hideg februárban eljött a nap, amikor véget ért minden, ami addig volt, s elkezdődött valami más.

Huszonkilenc éves koromban, 1944 nyarán a postás egy nevemre szóló tértivevényes behívót hozott. Ennek értelmében mint női honvédelmi munkaszolgálatosnak a volt Mária Terézia laktanyában Csipkés ezredesnél, az akkori városparancsnoknál kellett jelentkeznem. Gépírónőként dolgoztam, de feladataim közé tartozott, hogy telefonon értesítsem a romeltakarítást végző munkaszolgálatosok vezetőit a várost ért légitámadásokról. A Városparancsnokságon érvényes pecséttel ellátott nyomtatványokhoz is hozzájuthattam, amelyek közül jó néhányat eltulajdonítottam, hogy munkaszolgálatos ismerőseim számára szabad mozgási lehetőséget biztosítsak. Nem is volt semmi baj, minden ment a maga útján. Három fivérem katonaként harcolt. Két bátyám a fővárostól távolabb, míg öcsém a Hajógyári szigeten szolgált, mint utász. ő járt a legrosszabbul, a jeges Dunában állva kellett deszkahidat ácsolnia.

Egy napon váratlanul megjelent itthon az öcsém. Testére fagyott ruhában, csizmájában vérző lábakkal állt meg előttem. Alig kapott levegőt. Társaival együtt a szigetről elkötött egy csónakot, s partot érve megállás nélkül gyalogolt egészen a Bethlen téri házunkig. Kijelentette, hogy neki elege van a jéghideg vízből, az embertelen öldöklésből. ő bizony nem csinálja tovább.

- Te szerencsétlen! - mondtam. - Statárium van! Tele a város plakátokkal. Minden katonaszökevényt agyonlőnek!

- Nem érdekel, Lőjenek csak agyon, de én nem megyek vissza! - válaszolta.

"Ez megőrült!" - gondoltam De valamit mégis tenni kéne! Ha csak a házban megtudják a szomszédok, már vége. Hiszen minden második ember besúgó. Másnap jött a mentő ötlet. Amikor az egyik főhadnagy épp egy levelet diktált, ráborultam az írógépre, és keservesen sírni kezdtem.

- Mi az? - kérdezte a főhadnagy. - Mi történt magával, rosszul van? - Én a sírástól fuldokolva eldadogtam, hogy az én drága öcsikém megszökött a csapattestétől. Elmondtam, hogy most én bújtatom, de nagyon féltem az életét. A főhadnagy először döbbenten nézett rám, azután így szólt:

- No nem baj, ne sírjon. Elintézzük! Küldje be hozzám holnap az öccsét! Kap majd egy nemzetiszínű szalagot, egy katonasapkát meg egy igazolványt, hogy mint összekötő dolgozik a Városparancsnokságon.

A hadnagy betartotta ígéretét. Attól a naptól kezdve már ketten jártunk be "dolgozni". Én a telefont kezeltem, jelentéseket gépeltem, Öcsi pedig levelekkel, üzenetekkel járta a várost. Engem néha Csipkés ezredes is magához rendelt. Jelentéseinek többségét az előttem teljesen ismeretlen Sion laktanyának küldte. Nem volt semmi baj, amíg néhány hét múlva meg nem jelent otthon a fiatalabb bátyám is. ő Kecskemét térségéből, az egyre erősödő orosz tüzérségi támadás elől szökött meg. Amint mesélte, borzasztóan félt. Az itthoni statáriumról nem tudott semmit. Dolgos kis szabó volt. A nálunk élő feleségéért és gyermekeiért mindent megtett, de embert ölni, lőni, harcolni nem tudott.

Te jó isten! Mit csináljak? Ugyanannak a főhadnagynak nem mertem szólni, de Csipkés ezredesen kívül nem sok embert ismertem. Egy nap sikerült elintéznem, hogy egy másik főhadnagy hívjon gépelni. Ott eljátszottam az öcsémnél már jól bevált szerepet. Meg is lett az eredménye. Karszalag, katonasapka, igazolvány. ő is összekötő lett. Megjegyzem, még ma sem tudom biztosan, mi az, hogy összekötő. Mindenesetre mi gond nélkül katonáskodtunk tovább - most már hárman. Néhány héttel később legnagyobb rémületemre a lakásba lépve idősebb bátyám fogadott. Anyánk már mindent elmesélt neki. ő valahonnan Tata környékéről lógott meg. Magas, nagydarab ember volt. Nős, de még gyermektelen. Nemcsak ragyogó humora, hanem külseje miatt is mindenkit Kazal Lászlóra emlékeztetett. Amint megpillantottam, tudtam, hogy mi következik.

- Istenem, ez nem lehet igaz! Örülök, hogy eddig megúsztam, de ebből nagyon nagy baj lesz - fakadtam ki azonnal.

- Kislányom, muszáj segítened! ők mind a testvéreid! - győzködött édesanyám.

Nem aludtam egész éjjel. Akkoriban már nem egy kivégzés híre jutott vissza hozzám. Nagyon féltem. Másnap délután jött az utasítás, hogy az ezredes úr vár, diktálni akar. Kétségbeesve, öszszetörten ültem a gép mellé, és Csipkés ezredes diktálni kezdett, én írtam, írtam, írtam... Aztán egyszer csak összecsuklottam. Szinte öntudatlanul ráborultam az írógépre, és tiszta szívemből zokogva ismét végigcsináltam a nagy jelenetet. De most nem játszottam, igazából zokogtam, remegtem a félelemtől. A kívánt cél nem maradt el. Másnap - a megszokott felszereléssel ellátva - már ez bátyám is a Városparancsnokság öszszekötőinek számát gyarapította. Nagy kő esett le a szívemről. Mindenkit biztonságban tudtattam. Talán sosem derül ki a turpisságom, ha az én Dagikámnak becézett, állandóan tréfáló bátyámat nem szereti meg annyira ezredes úr. Egy nap ő maga állt ki a folyósóra, hogy magához hívja.

- Wassel összekötő jelentkezzen! - kiáltotta hangosan.

Erre azonban a legkülönbözőbb irányokból három összekötő is az ezredes előtt termett. Csipkés ezredes először nagyon meglepődött, majd elvörösödve egy cifrát káromkodott. Végül Dagihoz fordult.

- Téged, fiam, ismerlek, magam vettelek fel, de ti ketten kik vagytok?

- Wassel Ferenc összekötő jelentem alássan!

- Wassel Károly összekötő jelentem alássan!

Az ezredes kérdőn nézett rájuk, mire testvéreim szépen elmondták, hogy mindkettőjüket más vette fel. Erre az ezredes majd felrobbant mérgében, de mindezt leplezve csak ennyit mondott:

- Wassel kisasszonyt kéretem azonnal raportra!

Majd idegesen becsapta maga mögött az ajtót.

Szobámban szinte azonnal megszólalt a telefon, hogy Csipkés ezredes hivat. Én mit sem sejtve füzetet és ceruzát vettem magamhoz, és sietve igyekeztem végig a folyosón. Amikor megláttam az ezredes szobája előtt vigyázban álló testvéreimet, rögtön tudtam, hogy baj van. Nagyon nagy baj! Istenem, visznek mind a négyünket az udvarra! Mi lesz most? Remegő lábbal nyitottam be a jól ismert szobába. Kétségbeesetten néztem, amint Csipkés ezredes hátratett kezekkel, idegesen járt fel-alá. Amikor meglátott, villámló szemekkel nézett rám, és sztentori hangon dörögte: - Mondja, hányan vannak még otthon?

Én elsírtam magam, és suttogva dadogtam felé:

- Többen nincsenek ezredes úr... bocsánatot kérek!

Erre ő megállt előttem, és közvetlen közelről az arcomba ordította:

- Elég a komédiából, kisasszony! Maga nagyon jól tudja, hogy három tisztet nem vihetek szabálysértéssel a bíróság elé! És ne sírjon, mert azt nagyon tud, én viszont utálom a síró nőket! Lelépni, elmehet!

Amikor a szobából kiléptem, mint a négyen, mint megriasztott nyulak, futottunk le a lépcsőkön, ki az utcára. Öcsém és én nem is mentünk be többet a Városparancsnokságra. De két idősebb bátyám még bejárt. Mint később megtudtam, az öreg nagyon haragudott rám, és Dagikámnak sok-sok viccébe került, amíg valahogy megengesztelődött. Később az állandósuló légitámadások miatt minket már a kutya sem keresett. Két bátyámat ugyan még magukkal vitték az alagútból nyíló óvóhelyükre, ott aztán Dagikám légnyomást kapott. Menni alig, beszélni pedig egyáltalán nem tudott. Ám az egyik jóindulatú tiszt nyílt paranccsal és orvosi igazolással látta el őket. Így indulhattak el haza. A lövésektől átlyuggatott Lánchídon a németek még igazoltatták őket. Ott, ahol szinte már mindenki Buda felé menekült - ők ketten sántikálva az ellenkező irányba tartottak. Talán az utolsók voltak a hídon közlekedők között, mert nemsokára a németek a Lánchidat is felrobbantották. Hiszen ekkor már 1945 januárja volt. Mindenki tudta, hogy Budapest ostroma nemsokára véget ér.