Budapest forgalmas utcáin, az aluljárókban, a közparkokban, tereken mostanában már-már szó szerint is belebotlik a járókelô a tragikus üzenetbe: óvatos becslések szerint is háromezren élnek olyanok a fôvárosban, akiknek nem jut fedél a mínuszok kalapácsütései ellenére sem. Az ellátórendszer csúcsra jár, s nem lehet azt sem mondani, hogy a kerületek vagy maga a metropolis ne nézne szembe a hajléktalan-kérdés problémáival, sôt, hogy ne teljesítenék szolid európai színvonalon a közösség kötelességét. De ahány hajléktalan, annyiféle a sors s a helyzet: majdhogynem személyre szabott megoldásokra volna szükség. S ez a legnehezebb.

"Az újkori nagyváros rohamos fejlôdése, nagyszerű ipartelepeivel, gyorsan növekedô munkáslakosságával és abból kiváló proletariátusával az elemi szükséglet sürgôsségével új intézmények megalkotását követelik, melyek a naponta felmerülô új bajokon segiteni hivatvák. (... ) Az állam és a város hiven osztozkodnak a szegényebb osztályok sorsáról való gondoskodás nagy feladatában. De erejük és képességük elégtelennek mutatkozik egy további tényezô, a társadalom közreműködése nélkül. (... ) A "Hajléktalanok Menhelyé"-nek története ily szerencsés kezdeményezés képét nyújtja, legszerényebb alapon, számba nem vehetô csekély eszközökkel alapittatván, úgyszólván önmagából fejlôdve, éveken át nesztelen, alig észrevett tevékenység szinhelye volt, mig végre az évek során át gyarapodott eredmények összege az általános elismerést vivta ki. Ezen percztôl kezdve az egylet a kivánatos gyorsasággal növekedett és a tekintetes fôvárosi tanács pártolása, úgymint a fôvárosi közönség jótékonysági hajlama által felkarolva, elsô rangú humanitárius intézetté vált, fényes példájává a hatóság és a társadalom karöltött működésének" - ezeket a mondatokat 1888-ban vetette papírra Podmaniczky Frigyes, aki a Fôvárosi Közmunkák Tanácsának elnökeként, az országgyűlési és akadémiai tagság mellett lelkesen irányította Budapest hajléktalanokat segítô elsô intézményét a Hajléktalanok Menhelye Egyletet. Olyan társai voltak e munkában, mint Neuschloss Ödön faárugyáros, Feszty Adolf és Quittner Zsigmond építész-vállalkozó, Gundel János vendéglôs, Fuchs Gusztáv dohánygyáros, Rózsavölgyi Manó zenemű- és könyvkereskedô, Neményi Ambrus újságíró, mindannyian az egylet igazgatósági tagjai.

Amikor most jó másfél évtizede ismét megjelentek Budapest forgalmas közterületein a fedél nélküli emberek, nemcsak a város, de annak társadalma is lepusztult állapotban találtatott. Hol voltak már azok a tehetôs, középosztálybeli családok, melyek körében egy-egy ágyalapítvány támogatása, a menhelyek segítése sikk volt még. Intézmény is csupán egy üzemelt, a Dobozi utcai hírhedt Lordok Háza, mely túlélt minden korszak- és rendszerváltást, háborút. A fôvárosi hajléktalanellátás a rendszerváltást követôen két irányból építkezett. Létrejöttek (és szerencsére többségükben máig működnek) az egyházi hátterű és a világi civil szervezetek segítô intézményei, s kezdettôl fogva jelentôs szerepet vállalt a Fôvárosi Önkormányzat is. Így alakulhatott ki mára egy olyan budapesti hálózat, melynek egyik felét az önkormányzat, a másik felét a civil szervezetek biztosítják.

A mintegy két tucat fôhivatású, hajléktalanokat segítô szervezet összehangolt működését, egyáltalán fennmaradását számos olyan, talán kevéssé ismert, sajátos megoldási mód biztosítja, mely az országban - sajnos - egyedülálló, és az európai nagyvárosok többségében sincsen párjuk.

A fôvárosi segítô szervezetek gondjait, problémáit, javaslatait az általuk megválasztott úgynevezett Tízek Tanácsa képviseli; a Fôvárosi Önkormányzat, a BRFK, az ÁNTSZ, a szociális ügyek minisztériuma képviselôivel közös, folyamatos érdekegyeztetés terepe a Fôvárosi Hajléktalanügyi Konzultatív Tanács; a téli, speciális segítségnyújtáshoz a kiegészítô forrásokat pedig a Fôvárosi Önkormányzat és a kormány által közösen létrehozott és finanszírozott Összefogás Közalapítvány biztosítja. A Fôvárosi Önkormányzat határozatlan idejű ellátási szerzôdéssel biztosítja a legnagyobb budapesti segítô szervezetek munkájának anyagi hátterét, és ezen kívül minden egyes férôhely fenntartásához (a civil szervezetek körében) az állami normatíva harminc százalékának megfelelô kiegészítô támogatást folyósít. A budapesti civil és önkormányzati szervezetek minden nyáron megállapodást írnak alá a feladatok megosztásáról, kik, milyen férôhelyekkel, egészségügyi szolgáltatásokkal, utcai gondozással, étkeztetéssel vesznek részt az összehangolt munkában, az erôk összpontosítását igénylô téli operatív program végrehajtásában.

A mára kiépült budapesti segítôhálózat mintegy ötezer hajléktalan egyidejű elhelyezésére alkalmas. Ezek között vannak úgynevezett éjszakai menhelyek (közel kétezer férôhellyel), vannak hosszabb idôre elhelyezést biztosító átmeneti hajléktalan szállók (szintén közel kétezer férôhellyel) s anyaotthonok, családos szállók, specializált rehabilitációs szállók, lábadozók és így tovább. Emellett üzemelnek a nappali melegedôk, utcai szolgálatok, a hajléktalanokat segítô diszpécserszolgálat, a krízisautók, specializált egészségügyi centrumok és a sort még folytathatnánk.

Mégis, amikor 2005 telén az úgynevezett Február Harmadika munkacsoport a lakosság, az aktivisták, az utcai szolgálatok és a sajtó munkatársai bevonásával megpróbálta feltérképezni a Budapesten fedél nélkül alvók számát, lehangoló eredményre jutott. Bár nem jutottak el mindenhova, bebizonyosodott, hogy Budapesten több százan élnek az erdôkben kalyibákban, több százan alszanak aluljárókban, pályaudvarokon, több százan élnek elhagyott laktanyákban, gyárépületekben, több százan húzzák meg magukat kapubeugrókban, padokon, földön és több százan lakóépületek zugaiban télen, amikor a hômérséklet az erôs mínuszok tartományába süllyed. A munkacsoport szakértôi becslése szerint Budapesten egy átlagos téli éjszaka közel háromezer ember alszik fedél nélkül a fôvárosban (vagyis a szállásokon lakókkal együtt már nyolcezren vannak).

Egyre több pénz, egyre több intézmény, férôhely, segítô szolgáltatás, mégis mintha egyre többen aludnának, sôt laknának a város forgalmas közterein, épületeinek rejtett zugaiban. Miért? A kérdés igencsak foglalkoztatja az ezen a területen dolgozó szakembereken túl a közvéleményt és a várospolitikusokat is. S úgy látszik, a válasz a kérdésre majdnem olyan sokféle, mint az élethelyzetek, amelyek ennek a nyolcezer embernek a sorsával egyenlôk.

Maguk is tiltakoznak az ellen, hogy mindannyiukat egy kalap alá véve hajléktalannak, csövesnek, csavargónak, vagy éppen munkakerülônek titulálják ôket. A város lakói mindennaposan találkoznak az aluljárókban, utcákon, vagy éppen kapubeugrókban csövezô fedél nélküliekkel, miközben a hajléktalanszállókon lakók döntô többsége soha nem aludt az utcán, közterületen.

Akkor mit keresnek ôk a hajléktalanszállókon - kérdezhetnénk. S ez a kérdés el is hangzik rendszeresen. Legtöbbször a családok rakják ki ezeket a családtagjaikat az otthonukból. Sokuknak fölmondják albérletét, s nem találnak másik, megfizethetô lakhatást. És nem kevesen vannak olyanok, akik pszichiátriai vagy idôsotthonra várnak, hosszú betegség után maradnak fedél nélkül, kerülnek ki a kórházakból.

A Budapesten élô hajléktalan emberek körében évrôl évre február 3-án elvégzett kérdôíves felmérések alapján persze ennél részletesebb kép is fölrajzolható: sokszor az utolsó mozzanat, a hajléktalanná válás bekövetkezléséhez korábbi munkahelyvesztésen, alkoholizmuson, kapcsolati és adaptációs problémákon, konfliktusokon vagy éppen a mindig is bizonytalan, nyomorúságos lakhatási körülményeken keresztül vezetett az út.

Az éjjeli menhelyeknél hosszabb idôre igénybe vehetô és jobb körülményeket biztosító átmeneti szállások lakóinak döntô többsége nem az utcáról, nem a menhelyekrôl, hanem saját vagy bérelt korábbi lakásából kerül be ezekbe az intézményekbe. Lakástalanná váltak, s egyéb támogatások hiányában - jobb híján - a hajléktalanok átmeneti szállásain élnek, addig, amíg valahol a lakásszektor legalsó szegmensében ismét saját fedélhez nem juthatnak. A közhiedelemmel ellentétben nagyon sokan csak néhány hónapig szorulnak rá erre a segítségre, utána ismét szívességi lakóként, albérlôként, élettársként, szegényes magánlakások bérlôiként laknak a városban, de mindig újabb és újabb sorstársaik kerülnek ugyanebbe a helyzetbe: egy év alatt egy férôhelyet átlagosan két ember vesz igénybe...

Vannak azonban, akik lakásuk, munkájuk, családjuk elvesztését követôen nem jutnak, nem találnak el ezekhez a szállókhoz: mert vidéken lettek hajléktalanok, s ott csövezni kezdtek; mert nem volt éppen hely a szállókon; mert ha be is jutottak, kitették onnan ôket az alkohol vagy az összeférhetetlenség miatt - lehet az sokkal jobb körülmények között is magatartászavarok forrása, ha az élet és a holnap céltalanná válik...

Ennek az egzisztenciavesztett állapotnak gyakori velejárója a legkülönbözôbb sérülések okozta bizalmatlanság. Bizalmatlanság az emberekben, az intézményekben, az egész világban. E kishitűek azok, akik sokszor még a legnagyobb hidegben sem mennek be még a legigénytelenebb menedékhelyre sem.

A Budapesten kialakult - európai mércével mérve is igen kiterjedt és öszszetett - hajléktalanellátó rendszer egy része megpróbál átmeneti segítséget nyújtani a lakáskrízisbe került embereknek, másik része megpróbálja valahogyan segíteni, újrakezdésre bírni az egzisztenciavesztett, fedél nélkül élô embereket.

A lehetséges kitörési pontok nehezen határozhatóak meg, és még nehezebben, lassabban lesz a tervekbôl valóság. Az egyik ilyen eleme a változásnak a lakhatás biztonságának megerôsítése volna, azaz például olyan, a megelôzést szolgáló lehetôségek alkalmazása, mint a lakásrezsi kiegészítése vagy az úgynevezett hátralékkiegyenlítô támogatás. Ma már működnek ilyenek Budapesten, eddig is több tízezer fôvárosi családot segítettek át a lakhatási krízisen. Az ilyen megoldások körének, változatainak érdemi bôvítése bizonyíthatóan sokakat segítene abban, hogy kényszerűségbôl ne kelljen átmenetileg intézményekbe költözniük vagy hogy ebbôl a helyzetükbôl mielôbb kikerülhessenek. A hajléktalanellátásban így fölszabaduló kapacitásokat aztán a fedél nélkül élôk igen bonyolult, célzott, nagyon sajátos megoldási módokat igénylô segítésére lehetne fordítani.

Amióta Magyarország tagja lett az uniónak, igen sok szakember tanulmányozta a Budapesten mára kialakult helyzetet, s a mi szakembereink is megtehették ezt Európa más nagyvárosaiban. A tapasztalatok közös tanulsága, hogy fôvárosunk hajléktalanellátó rendszere kiállja az összehasonlítás próbáját mind kiterjedtségében, mind a speciális kezdeményezések terén. Azonban az a következtetés is levonható a tapasztalatokból, hogy csak nagyon határozott és célratörô változtatási szándék esetén lehet gátat vetni annak, hogy újabb és újabb polgárok kerüljenek ilyen élethelyzetbe, vagy elérni, hogy kimenekülhessenek annak szorításából, poklából. S az ezeket a célokat szolgáló eszközök terén sajnos még nem álljuk ki az összehasonlítás próbáját.

Száz évvel ezelôtt a Hajléktalanok Menhelye Egylet menedékhelyén a szalmazsák felett ott volt a kalaptartó, nehogy a fejfedônek baja essék. Ma már a hajlék nélküli emberek nem hordanak ilyen kényes ruhadarabot, de szerencsére nem szalmazsákon kell megpihenniük. Álmukban mégis ugyanazt szeretnék, amit Ady Endre verse a nevükben üzen: "Tiszta ágyat és tiszta aszszonyt... / Kicsit több bért, egy jó tál ételt, / Foltatlan ruhát, tisztességet, / S emberibb szavakat."

(fotók: Sebestyén László)