A Budapesten, 1935-ben született Vázsonyi Vilmost talán még a Budapest olvasóinak is be kell mutatnunk. A múlt századforduló hasonnevű, nagy tekintélyű demokrata politikusa, idősebb dr. Vázsonyi Vilmos (1868-1926) unokája, s fia a szintúgy fontos politikai pályát befutó, Dachauba hurcolt, majd a tábor amerikai felszabadítását követően Hannoverben elhunyt dr. Vázsonyi Jánosnak (1900-1945). Tanulmányait - a Trefort utcai Gyakorló Gimnáziumban letett érettségijét követően - a budapesti bölcsészkaron, majd bécsi, párizsi, tübingeni és római egyetemeken végezte. Az 1956-os forradalomban az Egyetemi Forradalmi Diákbizottságban tevékenykedett, majd annak leverése után Nyugatra emigrált. Élt és gyakorta megfordul Bécsben, Berlinben, Rómában, New Yorkban és Londonban, ám leginkább Párizsban tartózkodik. Tárgyilag nehezen behatárolható, s intézményes tevékenységhez sosem kötődő tudása egyedülálló az irodalom, a történettudomány, valamint a szellem- és a művészettörténet területén. Végletesen verbális típus, nem szívesen ír. Az alábbi interjú kicsiny részlet csupán abból a készülő kötetéből, amely a vele - többek által, különféle helyeken és időben - felvett, mintegy félszáz órányi hanganyagon alapul.

- Kedves Vilmos! Olvasóink és a szerkesztők nevében is köszöntelek a Budapest hasábjain. Kezdjük, kérlek, avval kiskori kávéházi jelenéssel!

- Bajáról érkeztünk 1939-ben, úgy emlékszem, a háború kitörése előtti nyáron. Későn, már úgy éjfél felé autóztunk haza, és azt láttam így filmszerűen a kocsiból, hogy tele van kivilágított, tükrös kávéházakkal és jól öltözött emberekkel a Nagykörút. Ez óriási hatást tett rám. Láttam, hogy ott élet van egy olyan időpontban, amikor nekem sosem volt szabad fent lennem, és fogalmam sem volt, hogy azalatt, amíg alszom, mi van a világban. És nagyon tetszett nekem az az élet. Az éjszakai kávéházi teraszok. Addig legfeljebb az volt, hogy messziről a szobámból hallottam hazajönni éjjel kettőkor a szülőket, ha ébren voltam még, mert ők mindig későn jöttek haza. Apám, anyám későbbi elbeszélése szerint, ezekben a háború előtti időkben mindig azt mondta, hogyha kettő előtt megy az ágyba, akkor kiröhögi őt a párna. Nagy éjszakai életet éltek, színházba, operába, koncertre jártak, s utána kávéházakba, ez végtére hozzátartozott a politikához is. Én ebben ugye abszolút nem vehettem részt, azt a bizonyos éjszakát azonban soha nem felejtettem el, és onnantól az volt bennem, hogy itt folyik az élet, miközben a gyereknek aludni kell, ami rendben is lenne, de elhatároztam, hogy én, ahogy lehet, majd én is így szeretnék élni. És ezt el is értem, igaz, nem Budapesten, mert ott közben szétrombolták a kávéházakat.

- Nincsen sok terünk, maradjunk ma a gyermekkornál, és a háború előtti Budapestnél! Fel tudnád-e idézni az első képeket, az életkor tipikus, elemi boldogság-élményeit?

- Elemi boldogságképekről az apámmal való érintkezések kapcsán beszélhetek. Nem hiszem egyébként, hogy valami nagy boldogság lett volna bennem, inkább kíváncsiság és érdeklődés. Én nem voltam ezekben az években boldog. Fegyelmezett és adaptált gyerek voltam, és alkalmazkodtam a világhoz. A Liszt Ferenc téri lakásunk, ami egy óriási lakás volt, ahol ugye különleges alkalmakkor minden további nélkül legalább 100-120 ember elfért, afféle szalonként funkcionált. Az én időmben már vigyáztak, már kevesebb ember volt, és előfordult, hogy angolul beszéltek, hogy azt esetleg a velük lévő spicli nem érti. Sok rendőrségi jelentés született ezekről a találkozókról. A lakásról is és a Magyar Társaskörről meg a Demokrata Körről is. Szóval mindez már nagyon visszafogott volt 1941 után. Engem persze ezekre az összejövetelekre általában csak percekre engedtek be. Kopogás nélkül átmenni nem lehetett, és az csak néha volt, hogy rituálisan átvittek, és valaki megbuksizott. Sok fontos ember megfordult ott, karizmatikus alakok. Jól emlékszem mondjuk Móricz Zsigmondra, Márai Sándorra és Szentgyörgyi Albertre, vagy Bajcsy-Zsilinszky Endrére. ő egyszer az Andrássy út elején, mialatt többedmagával az apámmal beszélgetett, egy barackot is nyomott a fejemre. Akkor persze még nem tudtam, hogy később mennyire fogok örülni ennek. De megmaradtak bennem mások is, például Krivátsy Miklós, egy szobrász, aki Zsilinszky plakettjét csinálta 1945-ben a róla elnevezett úton, és aki szintén karizmatikus figura volt. Emlékszem az egyetemi professzor Szladits Károlyra, szürke, visszahúzódó figura volt, de nagyon megfogott, és Tersánszky Józsi Jenőre is. Még nagyon jól éltünk a veszélyérzet ellenére egészen 1941-ig, amikor Magyarország szerencsétlenül bekapcsolódott a háborúba, és vége lett a kivilágításoknak, már a város kivilágításának, és a lakásunkban zajló mozgás is visszaszorult. Bródy Miki bácsi, aki egy nagyon szép tanulmányt írt a nagyapámról, ő is beszélt nekem később ezekről az időkről, hogy az összejárások, a klubélet és a kávéházi élet 1940-től fogva fokozatosan háttérbe szorultak. A félelem, a szomorúság és a halottak, amelyek 1942-től fogva, a magyar hadsereg doni összeomlásával már tömegével voltak, elvették az emberek hangulatát a szórakozástól. És én azért inkább már ebbe nőttem bele.

- Hol volt az iskolád?

- A Szív utcában. Én utáltam az iskolát, de a tanárokat és a gyerekeket nem utáltam. Nem szerettem, hogy fel kell kelni, be kell járni, és kemény fapadon kell ülni. Nem szoktam hozzá, hogy kényelmetlen fapadokon üljek, és a fenekem se szerette. Amúgy igen népszerű voltam az osztályban, kedveltek, és az iskolában a politikai gonoszságnak nyoma sem volt. Azok a tanítók, akik ott tanítottak, abszolút rendesek voltak. Ott nem volt politizálás, ott továbbra is egy tisztességes Magyarország volt. Az osztályon belül volt nyilas fiú, egy hentesnek a fia, de az se beszélt, mert ott nem engedték volna. Politizálódni mi a Szív utcai elemiben 1943-ban, az olasz fegyverszünet idején kezdtünk. És az is egy vicces, gyerekes dolog volt. Volt egy osztálytársunk, bizonyos Láng Antal, barát is volt, zsidó fiú. Na most mi mentünk az utcán az olasz fegyverszünet után, és azt kiabáltuk öten-hatan, hogy "Láng Antifasiszták vagyunk!" Nyolc éves gyerekek voltunk, nem tudtuk, mit mondunk, a felnőttek csak néztek. Amikor azután otthon elmeséltem a dolgot, akkor nagyon rámpirítottak, és mondták, hogy soha többé. És akkor megértettem, hogy miről van szó, mert addig azt hittem, hogy ez csak egy játék, hogy vannak fasiszták meg antifasiszták. Nem Magyarországra vonatkozott a fejemben az egész, hanem Olaszországra. És emlékszem arra is, hogy pár napra optimista lett mindenki az olasz fegyverszünet idején.

- Tudtad, ki vagy?

- Hogyne, abszolút, abszolút. Én azt öt-hat éves koromtól fogva pontosan tudtam, talán már előbb is, mert állandóan mondták otthon, hogy fiam, neked viselkedned kell, és a legjobbnak kell lenned, és nem szabad ezt, meg nem szabad azt. A gyerektársaságban erről persze nem volt így szó, de abban, hogy kedvesek voltak, meg hívtak ide-oda, közrejátszhatott. És ne felejtsd el, hogy én egészen tizenhárom éves koromig a legmagasabb voltam az osztályban. Ami annyit jelentett, hogy emiatt is népszerű voltam. Jó tanuló is voltam, és szétosztottam a tízóraimat a szegény gyerekek között. Ezt otthon nem tudták, de én tudtam, hogy ebédet kapok, és láttam, hogy ki nem hoz tízórait, sőt előfordult, hogy valaki mezítláb vagy nagyon rossz cipőben jött iskolába. És hát ugye nem szabad elfelejteni, hogy ez egy olyan kerületben zajlott, ahol a családot mindenki ismerte. Nekem jó néhányan köszöntek, úgy értem, már oda menet az Andrássy úton, vagy mosolyogtak rám, azután köszöntünk. És sok mindenkit ismertem az út jobb oldalán, mert sose mentem át a nyilas ház miatt, azt megmondták, hogy azon az oldalon ne menjek, és én nem voltam őrült, tehát nem mentem. A másik oldalon mentem.

- Milyen volt az Andrássy útnak az az oldala?

- Hát ott volt mindjárt a Ladányi patika, ők barátok voltak, Ladányi Andor és a Lili néni, az máig patika ott az Eötvös utca sarkán. ők adták a mérget apámnak, és ők adták a mérget a nagyanyámnak is, amikor 1949. decemberében öngyilkos lett, az az ő keverékük volt. És hála az istennek, rendes emberek voltak. Leállamosították őket később. Akkor ott volt a Huber Ilka néni virágüzlete, azok mindig kijöttek és köszöntek és virágot adtak, ha úgy adódott, hogy visszafelé vigyem haza. Akkor volt ott még egy édességüzlet is, és más nem. Máig sincs nagyon sok üzlet, ha mész az Andrássy út jobb oldalán, a Csengery után megszűnnek az üzletek. Ami megmaradt még, mint emlék, hogy megálltam mindig a standok előtt, és néztem az újságokat. Tudtam ugye már olvasni, és a szélsőjobboldali sajtó dominált, mindenütt ott volt, borzalmas címekkel. Nyílt uszítás folyt az újságokban, címoldalon. Hetilapokban, napilapokban, 1938 óta, amióta olvasni tudtam.. Rengeteg szélsőjobboldali újság volt, az Összetartás, a Virradat, az Új Nemzedék, a fene tudja, a Magyar Futár, a hetilapok, rengeteg. És ezek ki voltak téve mindenütt, nem fő helyen, de ott voltak, és nem lehetett nem látni és nem olvasni őket. De ismétlem, az iskolában nyoma sem volt ennek. Szóval én ezen az oldalon mentem, a másik oldalon volt ugye még a Lukács cukrászda, tudjuk, de oda bemennem nekem így egyedül akkor nem volt kapacitásom. Meg mondom, ott volt a nyilas ház, az Andrássy út 60., úgyhogy azt az oldalt kihagytuk. 1945 után megint kihagytuk, más okokból, mert akkor meg az ÁVO volt ott.

- Sportoltál valamit?

Egy vívóklubba jártam, és tanultam és tudtam vívni, az mindvégig, egészen 1944-ig megmaradt. Fodor klubnak hívták, valahol az Andrássy út egyik mellékutcájában volt, nem emlékszem már, hol pontosan, és oda kellett menni egy héten kétszer. Volt vívósisakom meg kardom, gyereknívón persze, és jól megtanultam vívni. Nem szerettem különösebben, de nem is utáltam, mert nem kívánt semmifajta érintkezést a másikkal. Tisztelegtünk egymásnak, leadtuk a jeleket, egy bizonyos rítus volt ez és nevelés, de nem zavart. Baján a birtokon próbáltak lovagolni tanítani. Azt utáltam, féltem, hogy leesem, a fenekem fájt, nem kívántam a lovat. Szerettem nézni, de nem volt kedvem a lóval való fizikai közösködésre. Ennyiből nem vagyok magyar...

Mi történt veled 1944. március 19-én és azt követően?

Menekülés közben, véletlenül kaptak el minket a Liszt téren. Ezért nemcsak az apámat vitték el, de az egész család bekerült a börtönbe. Szép vasárnap volt, és én a gyerekszobám után hirtelen megtudtam azt, hogy mi egy toloncház. Közbűntényesek, kóbor cigányok, szóval egy igen furcsa váltás volt. Heteket tartottak bent, és ugye nem tudtuk előre, hogy mennyit. Apámat rögtön elkülönítették, én az apai nagymamával voltam egy cellában egy cigányasszonnyal és annak a lurkójával. Összesen két priccs volt, azt meg kellett osztani a nagymamával és hamar két szlovák zsidó fiúval is, akiket valahol elkaptak. Akkor aztán megbeszéltük, hogy ki mikor alszik, úgyhogy volt, hogy a földön aludtam, a hideg kövön, takaró sem volt elég, mert annyira tele lett a toloncház. Az őrök teljesen tönkrementek, hogy nincs se takaró, se csajka, semmi nem volt elég. És ők nem voltak velünk rosszindulatúak. A nagyanyámat is, mikor megtudták, hogy kicsoda, a második vagy a harmadik napon már kegyelmes asszonynak szólították. Na de ettől még fel kellett kelni valamikor fél hatkor, és ugye a csajka és hirtelen ez az egész, és hát nem tudtuk, mi lesz ebből és hogy lesz. Anyám egy másik cellában volt, és másik emeleten. Azután úgy három hét múlva egyszer csak hazaengedtek bennünket, persze az apámat nem.

- Őt ott, a börtönben láttad utoljára?

Igen. Egy közbűntényes ember, aki már többször volt bent sikkasztás miatt, és akit az apám védett előtte, amikor megtudta, hogy mi ott vagyunk - neki köszönhettük különben azt is, hogy a börtönőrök kegyelmes asszonyozták a nagymamát -, elintézte, hogy egy őrmester engem átvigyen a politikaiakhoz, és egy percre lássam az apámat. Hogy hogyan, nem tudom, de elintézte. És akkor mi a Mosonyi utcai toloncház összes gangján meg mindenén át hosszan mentünk különböző kulcsokkal, az őrmester közben jelentéseket adott, és eljutottunk egy terem elé, ahol azután az apám nevét kiabálta. És én teljes megdöbbenéssel láttam, hogy az apám egy percen belül ott áll borotválatlanul, vigyázz-állásban, előjön egy csomó ember közül, és vigyázzban áll. És az, hogy egy őrmesternek a kiáltására az én apám vigyázzban áll, ez számomra a világ végét jelentette. És akkor az őrmester mondta neki, hogy itt a fia, és megöleltük egymást, és láttam a meghatottságot az embereken, akik mögötte álltak, szakszervezetiek és mindenfajta politikaiak voltak. És akkor néhány perc múlva azt mondta az őrmester, hogy most menni kell. Akkor újra megöleltük egymást, és én mondtam, hogy hogy szúrsz, api, hogy szúrsz, ez megmaradt bennem, merthogy nem borotválkozhatott. Ekkor láttam utoljára apámat.

- Mi várt rátok a Liszt téri lakásban?

Csomó beköltöztetett, idegen ember. Zsidók. Mert azután az csillagos ház lett. De rendesek voltak, szorítottak nekünk is egy szobát. Na most, a város továbbra is szép és tiszta volt, a házon belül mindenki igyekezett korrekten viselkedni, a teljes promiszkuitás ellenére "Tiszteletem! Jó reggelt!" ment, kopogtak, mielőtt a másik szobájába mentek, soha egy hangos szó el nem hangzott, tehát csupa úriember került a mi lakásunkba, akik igyekeztek fenntartani a polgári jó modor szabályait, amelyek 45 után már nem léteztek, de itt léteztek még. Ott élt például Fülöp ezredes, az első világháborúnak egy nagyon jól dekorált tisztje, aki minden nap felvette az egyenruháját, és kitette a fantasztikus kitüntetéseit, azért, hogy ha jönnek, akkor így fogadja őket. Ott volt Lévy Lajos bácsi is, a zsidó kórház főorvosa...

- Maga Lévy Lajos, Krúdy orvosa?

Hogyne, persze. "Múltunk mind öszsze van torlódva, s mint szorongó kivándorlókra, ránk is úgy vár az új világ." Hát persze.

- Beszélgettél is vele?

Beszélgettem, de hát azt, hogy Krúdy, én akkor még nem tudtam. Nem tudtam, mert Krúdy ugye meghalt 33-ban, tehát nem találkozhattam vele, különben talákoztam volna, mert a nagymamám őt is kedvelte, és hát főleg a nagyapámmal voltak ilyen rokonszenvező viszonyban, írt is sokat a nagyapámról. 1900-ban, amikor a nagyapám megindított egy folyóiratot, ami nem tudom, meddig működött, úgy hívták, hogy Új Század, az első számba már tárcát kért az akkor huszonkét éves Krúdytól. És az ilyesmit nem szokták elfelejteni.

- És az utca?

Kijárási tilalom volt, egy nap két órát lehettünk kint. Én is mentem valahová, talán pékhez a körúton, nem emlékszem már, hogy hová, mert el volt osztva a családban, hogy a két óra alatt be tudjunk vásárolni. Mentem, és a mutatóujjammal a csillagomra mutattam, és úgy mentem felemelt fejjel a körúton, és mutattam a csillagot a nem csillagosoknak. És senki egy rossz megjegyzést soha nem tett, hanem elfordultak az emberek. Akkor már bennem volt az a zsidó vallásoktatásból, hogy erre büszkének is kell lenni, és hogy szégyelljék magukat. Nagyon erősen az volt a véleményem, hogy szégyelljék magukat, és mindmáig ez a véleményem különben. Erre nincs mentség.

- Fölidéznéd búcsúzóul azt az 1945. utáni, behunyt szemű gyaloglást?

Hát igen, soha nem lett normalitás többé. Ott állt egy szétlőtt, piszkos, proletarizált, undorító város, amelyben egy visszataszító, ronda, kommunista szöveg folyt már akkor, hogy felszabadulás, meg szabadság, meg éljünk, meg hurrá, meg a nép, és csak az uralkodó osztályok a rosszak, egy csomó gusztustalan figura. Én évekig mentem úgy a Liszt Ferenc téren haza a gimnáziumból, ahová azután jártam, hogy behunytam egy járdaszakaszon a szemem, és próbáltam elképzelni, hogy minden még olyan, mint régen, és az apám is itt van, és visszamegyek a régi szép lakásunkba. Soha többé nem állt helyre számomra a normalitás. Soha.