Működött ötvenhat Budapestjén egy tervezőintézet - akkor már negyedik-ötödik esztendeje - a Gyűjtőfogházban. Annak is a "legelőkelőbb" épületében, az úgynevezett "Rákosi Mátyás Kisszállón", (ahogy a börtönargó elnevezte). A szigorú inkognitóban dolgozó kiváló szakemberek elsőosztályú munkát végeztek. Kényszermunkát. A nagyjából százhúsz fős csapat, a mérnökgárda s a fordítóiroda legtöbb tagja az ötvenhat októberéről novemberre virradó éjszakán szabadult. S azután, hogy eljött a december is, a régi rendszer részleges rekonstrukciója során a KÖMI 401. Általános Épület és Géptervező Irodáját már nem szervezték újra.

Többször is publikáltak a hazai számítógép-tervezés hazai irodalmában egy felettébb meghökkentő levelet és a hozzá tartozó tényt: a magyar fejlesztésű computerrel kapcsolatos első elméleti alapvetések rabként foglalkoztatott szakemberek munkájaként születtek meg. Tarján Rezsőnek, Edelényi Lászlónak és főleg a Standard egykori mérnökének, a zseniális Kozma Lászlónak a neve merül fel a dokumentumot kísérő közleményekben. Utóbbi azután, hogy 1954-ben egy forradalmian új híradástechnikai berendezés ötletének kidolgozása árán "idő előtt" szabadult, 1955-ben, már nem rabruhában, meg is építette a MESZ-1 típusszámú, első, még jelfogós, külső programmal vezérelt magyar számítógépet - egész életében telefonközpontok fejlesztése volt az első számú szakterülete -, de az a levél, amire fentebb utaltam, arról szól: A KÖMI Általános Épület és Géptervező Irodája kész és lehetőnek látja megalkotni az elektronikus áramkörökre épített, belső program vezérelte, "igazi" computert. Havi kétszáz mérnöknapnyi munkát fektetve a projektbe.

A levél címzettje a Magyar Tudományos Akadémia III. osztálya. Nekik kellene az ajánlatra megrendeléssel reagálni. Tudjuk a már idézett szaktörténeti forrásokból, hogy az MTA nem rendelte meg a munkát. Egyáltalán nem erkölcsi okokból. Anyagi megfontolások vezették a magas testületet döntésében. Nevezett iroda ugyanis a - persze szűk körben ismert - hírek szerint igencsak drágán dolgozott. A rab mérnökök munkájáért inkasszált összeget természetesen a Belügyminisztérium, ne szépítsük: az ÁVH nyelte le. Hogy ők maguk mennyit kaptak, kaphattak? Kiderül hamarosan. Hoszszas kutatás után (nem merem úgy írni: nyomozást követően, pedig az volt, ahogy az már ilyen régi ügyekben, várostörténeti tájékozódások esetében szokás) két-három órát beszélgethettem újbudai lakásában a most a nyolcvanegy éves, s hajdan Kozma rabteamjében dolgozó Csát Józseffel, aki egyébként 1925-ben éppen október 23-án született. Annak a bizonyos irodának pedig, amelynek stábja a börtönben dolgozott, civil központja a legbelvárosban, az akkor Felszabadulás tér 1. szám alatt, a király hajdani bérpalotájában működött.

Még mondja valaki, hogy nincs üzenete a véletleneknek...

Csát József, műegyetemi hallgató

- Volt nekünk hajdan, boldogult úrfikoromban, amikor még szabad voltam és naív meg bohó, mint mindannyian, egy igencsak alkalmi társaságunk a műegyetemi hallgatók körében - én is oda jártam, a végszigorlat volt hátra a diplomáig, amikor letartóztattak -, a gépészmérnöki karon. Találkozgattunk, öten-hatan, más szakmára készülő egyetemisták is sodródtak hozzánk. Politizáltunk. Megszületett az ötlet, hogy fogalmazzunk kátét, foglaljuk össze az elveinket. Kidolgoztuk. Közben az Esztergár Pali, évfolyamtársam, aki kapcsolatban volt egy másik társasággal, az ÚTÚ-val - Új Társadalom Útja -, belekeveredett a röplapozásba. Barkácsolt valami primitív sokszorosító eszközt - a Mindszenty-ügyben készített és szórt szét ez a csapat összesen legfeljebb néhányszáz példányban röplapot. Az ÁVH látókörébe került, s az ő nyomán eljutottak nemcsak az ÚTÚ embereihez, de hozzánk is. Azaz a PILÁF-társasághoz - így neveztük magunkat, volt köztünk egy srác, iszlamista kultúrtörténésznek készült, tetszett neki a szó, rajtunk ragadt. 1951 januárjában lefogták először Esztergárt, két napra rá a Márkus Lacit - a Hazánknak volt a szerkesztője -, két héttel később Berecz Gyurkát. Július 4-én Brankovics Lászlót, Fátrai Antalt, engem és Harsány Bélát. Összevonva az ÚTÚ-val tizennégy ember ellen indították az eljárást. 1951 augusztus 28-án el is ítéltek öt évre. Olti a tanácselnök, Alapi az ügyész. Márkás nevek. Én voltam a tizenharmadrendű vádlott. Azt, gondolom, nem kell mondani, hogy mi, a kisszállón raboskodók, nem érintkezhettünk a külvilággal. Így aztán a munkát is a városban működő iroda közvetítésével kaptuk meg. Minden feladatot. Olyannyira nem volt semmiféle kapcsolatunk, hogy a hozzátartozóink nem is tudhatták: élünk, halunk? 1953. november 19-én jött be az akkori börtönigazgató, a Lehota, hozott levelezőlapot, szétosztotta, s közölte, hogy mindenki írhat, legfeljebb húsz sorban haza, s hívhat december hatodikára látogatót. Ez volt az első eset több mint két év után, amióta börtönbe zártak, hogy értesíthettem a szüleimet: élek! Mindabból, amit átkínlódtam, ezt tartom a legnagyobb disznóságnak! Hogy lecsuknak, és a hozzátartozóink nem tudhatják, mi van velünk. Akkortól aztán egy-három havonta látogathattak. Egy hosszú folyosó két oldalán, a rács mögül, a sorba rendezett családtag és a rab ordította egymásnak, ahogy a torkán kifért, amit feltétlenül el akart mondani a másiknak. Akkora zaj volt ott, mint egy repülőtéri kifutón. Egyszer ki is tört valamiféle majdnem-lázadás nálunk, a mérnökirodán, a rajzteremben. Mindenki el akart menni bányába dolgozni. Akkor tudtuk meg, hogy ott pokrócos beszélőt rendszeresítettek. Le lehetett ülni az udvaron a családtaggal, együtt elfogyasztani amit hozott, szabadon beszélgetni, órákig. De minket hermetikusan elszigeteltek még a szigorúan ellenőrzött külvilágtól is. Sokféle ember fordult meg itt. Sok hithű kommunista is. Mint Tarján például. Testvére a londoni rádió riportere volt, aki negyvenhétben eljött Budapestre, a Rudi meg végigvezette a városon: - Nézd, mi mindent épített a szocializmus! Ez volt aztán ellene a vád, hogy kiszolgált egy kémet. Két évet ült. Folyton-folyvást a kommunizmus magasabbrendűségét magyarázta nekünk. Volt egy állandó története, amit rendre előadott: Gombás, a fizikaprofesszor a műegyetemen gyomorbeteg volt, borjúhúst írt elő neki az orvosa. S az egészségügyi miniszter elvtárs letelefonált ennek meg annak, és akkortól minden héten háromszor, egy kijelölt hentesüzletben volt borjúhús a Gombás elvtársnak! Ilyet sehol másutt nem lehetett volna megcsinálni! Főleg nem a kapitalizmusban... Ötvennégy karácsonyán engedték ki. Különben kitűnő szakember volt. Kozma mellett oszlopa a börtönben született számítógép-koncepciónak.

A KÖMI 401. Vállalat Általános Épület és Géptervező Irodája

Nem sok, amit a Közérdekű Munkák Igazgatósága (a KÖMI) - a rabok szerint: Kerülhet Ön Még Ide - szervezetéről, hierachiájáról tudunk. Szórványadatok a memoárirodalomban (Papp Simon, Arany Bálint, Esztergár Pál viszszaemlékezései), két-három nem kifejezetten ezzel az intézménnyel, de az ennek hátterét jelentő, a rabfoglalkoztatással kapcsolatos tudományos publikáció - mindössze ennyi, amire támaszkodhatunk, ha megpróbáljuk összerakni az így persze erősen hiányos képet.

A KÖMI a már 1949-ben létezett Igazságügyi Ipari Vállalat, valamint az Igazságügyi Mezőgazdasági Vállalat jogutódja. Mindkettő kényszermunkatáborokat működtetett. Ezek egyesítésével, átszervezésével születik meg, egy 1951 decemberi döntés nyomán (Népgazdasági Tanács határozata 407/21/1951 sz.) az új "cég", annak érdekében, hogy "a letartóztatottak termelőmunkában történő foglalkoztatása egységesen... valamint önelszámoló egységek keretében történjék... a vállalatokat - utasít a direkció - az építőipar, a gyáripar, s kőszénbányászat és a mezőgazdaság keretében kell megszervezni."

A KÖMI két hónapig, 1952 januárjában és februárjában továbbra is az Igazságügy Minisztériumhoz tartozik, márciustól aztán a Belügyminisztériumhoz csatolják. S megkezdődik a rabmunka csúcsra járatása. 1953 nyarán T. Varga György adata szerint a legkülönbözőbb munkákon és az ország számos pontján közel harmincezren robotolnak "az önelszámoló egységekben", jelentős haszonnal, nem véletlen, hogy keretszámok rögzítik, hány embert kell az adott évben letartóztatni, hogy az elvégzendő feladatok eredményesen teljesüljenek. Hiába, nagy dolog a tervgazdálkodás!

A KÖMI "vállalatait" számozással is megjelölték. Nem ismerjük ezek teljes körét, sőt, de az azért kiderül: az egyes egységek két- vagy három számjegyű kódot kaptak. Ebben kellett legyen valami logika, de hogy mi, az elveszett az immár fel nem lelhető iratokkal. Sátoraljaújhelyen "üzemelt" például a KÖMI 102., jogutódja a Sátoraljaújhelyi Fehérneműgyár, vagyis itt valószínűleg a női rabok varrtak, szabtak, nekik ruhagyár volt a munkahelyük. Vácott a gépgyártás bázisa a KÖMI 101-es. A KÖMI 401-es számú munkatábor feladata - az egyik legnagyobb volt az országban, átlagosan közel kétezren robotoltak itt - a Balatonnagybereki Állami Gazdaság felépítése, a mocsaras Berek lecsapolása, a szántóföldi kultúrák megalapozása volt. A KÖMI 20. számú mezőgazdasági trösztje Dunaföldváron dolgozott. Működtek munkatáborok Komlón is (ezekről nem tudjuk, milyen számot viseltek), s ebben a keretben építették fel a rabok Recsket - hogy aztán a bányában is dolgozzanak -, a pápai katonai repülőteret, Kistarcsa barakkjait, dolgoztak a kömisek az oroszlányi bányában (ott ezerkétszázan), Tiszapalkonyán, Edelényben, Kazincbarcikán, Sztálinvárosban, Tatabányán, Kalocsán - varróüzem volt itt is -, s nyilván még sok helyütt, különben aligha jönne ki a fentebb idézett, majd harmincezres létszám.

Csak 1960-ban született meg a rendelet, amely felszámolta a magyar GULÁG táborait, de a rabmunka szervezése persze nem szűnt meg, ha akkorra már nem maradt is önálló vállalata - a KÖMI beolvadt a Büntetésvégrehajtás Országos Parancsnokságának szervezetébe.

Jóval előbb, 1956. november elsején számolták fel a szintén KÖMI 401. jelzésű intézményt, amelynek pontos neve: KÖMI 401. Vállalat Általános Épület és Géptervező Iroda -, s amelyet csak mérnökirodaként emlegetnek azok, akik akkor, ezen a számukra oly fontos és történelmi napon szabadultak ki a Gyűjtőfogházból, ahol ennek az "irodának" a "munkatársaiként" dolgoztak.

Rákosi Mátyás Kisszálló

- A munkahelyünket és fogdánkat arra tervezték, állítólag, hogy ha nyugati atomtámadás jön, bombázók érkeznek Budapest fölé a harmadik világháborúban, legyen hova elbújniuk a fejeseknek. Ebben az épületben nem zárkák voltak, hanem szobák, normális ablakokkal - természetesen a mi kedvünkért már ráccsal felszerelve -, az ágyon matrac, amíg ott dolgoztunk: rajztábla, szekrény. Már-már civil munka- és hálószoba. Az ellátásunk is jobb volt, mint az épületegyüttes más szárnyaiban, a közraboknál. Bár ugyanazt ettük, de kiegészíthettük a "fizetésünkből", s idővel, ha volt teljesítmény, gyakrabban kaphattunk csomagot, látogatót. Úgy emlékszem, 1954-ben már nem a szobákban folyt a munka, a hálóhelyet - azért ezek bátran nevezhetőek természetesen zárkának - áttették a folyosó árnyékos oldalára, s attól kezdve tucatnyian is aludtunk egy helyiségben. A rajzterem, az iroda, a könyvtár - ahol a mérnökök, tervezők nyugati szaklapokhaz is hozzájutottak - a folyosó napos oldalára került, ott dolgoztunk, két órányi déli szünettel reggel héttől este hétig. Nekünk külön - saját - főnökeink parancsoltak, s érdekünkben, de főleg a teljesítményünk érdekében folytonos harcban álltak a börtönvezetéssel. Emlékszem egy esetre. Az utasítás úgy szólt: ha fősmasszer jön, valaki el kell ordítsa magát: -Vigyázz! - és mindenki arccal a fal felé fordulva, kezét hátul összefogva felsorakozik. Egyszer Bock tanúja volt egy ilyen jelenetnek, amikor a "vigyázz" után mindenki lecsapta a tuskihúzót meg a redisztollat, odarohant a legközelebbi falsíkhoz, és nekitámasztotta a homlokát. Bock tombolva rontott be Csincsinhez - nem emlékszem a nevére, ő volt akkor az első számú parancsnok, eredetileg villamoskalauz: - Így nem lehet dolgozni! A mérnökirodán nincs vigyázz! Elfogadták a felszólamlását. Központ a Felszabadulás téren

Kik voltak az Általános stb. iroda kényszermunkásai? És kik felügyeltek rájuk? Civilként a munkájukra, ávósként a zárkáikra? Kezdjük az utóbbiakkal. 1956 november elsején Bakondi Lajos alezredes a Kozma utcai Gyűjtőfogház megbízott parancsnoka. Elődje a "hőskorban" verőlegényként elhíresült Lehota István ezredes. Magának a KÖMI-nek bizonyos Virág Miklós bv-alezredes az első embere a "klasszikus" időkben. A mérnökirodára ávéhás tisztként az 1953-1956 közötti periódusban Studniczky főhadnagy, Lőcsei főhadnagy (keresztnevüket nem tudjuk), Bock Andor főhadnagy, Höfer András alhadnagy ügyelt. Bockra mint jóindulatú emberre emlékeznek az egykori rabok, Studniczkyről pedig azt meséli Csát József, hogy maga Mistéth Endre tanította statikára. Műegyetemi vizsgára készült ugyanis a főhadnagy elvtárs 1954-ben, s nehezen ment neki a vizsgaanyag elsajátítása.

Az Általános Épület és Géptervező Iroda civil központja a Felszabadulás tér 1. szám alatti bérpalotában működött, ide futottak be a megrendelések, innen továbbították a megoldandó projektekre vonatkozó parancsokat a Gyűjtőbe, itt inkasszálták a sokszor igencsak borsos számlák alapján a "cég" bevételeit.

Ennek az irodának a vezetője Körmöndy János építésztechnikus (a mostani Ybl főiskolán szerezte a diplomáját még a háború előtt), a tervezési osztály vezetője Stipich Béla (évfolyamtársa volt diákként Körmöndynek). Szedő Miklós civil gépészreferens feladata a postásé: vele találkozhattak a legtöbbször a rabok, ő adta át a megbízást, az ő közvetítésével jutottak el a rajzok, jelentések, fordítások, kutatási termékek a megrendelőhöz.

Az iroda csúcskorszakában - 1953 és 1956 között - egyidejűleg mintegy százhúsz rabot foglalkoztatott. Két csapatot alkottak, az egyik a mérnököké, a másik a filoszoké. Utóbbiak az úgynevezett fordítóirodán dolgoztak. Történészek, újságírók, több nyelvet beszélő valamikori főhivatalnokok. Az volt a feladatuk, hogy magyar nyelven tegyék hozzáférhetővé a nyugati politikai irodalmat, hogy szakdokumentációkat készítsenek vagy fordítsanak idegen nyelvekből. Amikor a Rajk-ügy kipattant, soraikat feltöltötték délvidéki jugoszlávokkal, akiknek nem volt más bűnük, mint hogy szükség volt rájuk. Ez a fordítógárda nagyjából húsz-harminc főt számlált, bőven akadtak közöttük későbbi vagy korábbi jelességek. A Népszavának két főszerkesztője is - hivatalukban egymást követték, itt együtt fáradoztak a kiszolgálással - Horváth Zoltán és Száva István. Ignotus Pál is a kisszálló elítélt vendége, Mód Péter nemkülönben. Aztán Ádám György közgazdász, Szalay Sándor szociológus.

Jóval nagyobb létszámú munkacsapat a mérnököké. A százat is megközelíti. Persze nem mind mérnökök. Akadnak köztük egyetemisták, olyanok, akiket megtanítottak, már itt, a börtönben a műszaki rajz mesterfogásaira, és olyanok is, akik ezt talán soha nem tanulták meg, de mégis felvették őket az "állományba": protekciós hely volt a mérnökiroda, kedvezményekkel.

A rabosított főnök - a tervezőiroda vezetője - Simor Dénes építész volt. (Kiszabadulása után Dákay István statikus kapta ezt a megtisztelő sarzsit.) Az ő szakmájából voltak talán legtöbben a csapatban mindig, sok nagyszerű építész, közülük talán Perczel Károly nevét kell feltétlenül leírni itt, aki jóval később életművéért nemzetközi Herder-díjat kapott. Geológusok, vízmérnökök, gépészmérnökök, híradástechnikai konstruktőrök, vegyészek - szinte minden szakma képviselve van. És az első vonalból. Arany Bálint a svéd golyóscsapágy-gyár, az SKF magyarországi üzemének vezető fejlesztőmérnöke volt. Kozma László az időközben Beloiannisz nevét felvett Standard műszaki igazgatójaként dolgozott. Papp Simon a MAORT főgeológusaként került lakat alá. Itt raboskodott - miután megjárta Sopronkőhidát meg Vácot - Mistéth Endre az ország első vízmérnöke. Egy ideig újjáépítési miniszter, számos hidunk tervezője (a Mancit is beleértve), akinek utolsó nagy munkája: Bős-Nagymaros.

Még néhány név. Itt rajzolta pauszra a gondosan kimért vonalakat Kővágó József, Budapest háború utáni első polgármestere, szakmája szerint gépészmérnök. Kucher József finommechanikus, a MOM vezető konstruktőre, aki megtervezte a magyar géppisztolyt. Czwerdely Andor, az Orion fejlesztőmérnöke. Kérey Hugó, egykor matematikaprofesszor a Ludovikán. Király József - Király Béla bátyja. Darvas Attila - Darvas Iván bátyja. És Szász Bandi, aki jóval később lett Szász Endre, s akit izgatásért kasztliztak be, hogy legyen, aki 1950-ben és 1951-ben megrajzolja a felvonulásokra azt a számtalan és feltétlenül szükséges Lenin-, Sztálin- és Rákosi-fejet. Incze Pál, a Taurus vegyészmérnöke. És politikusok. Szakváry Emil gépészmérnök, Szálasi egyetlen életben hagyott minisztere. Perneczky Béla, a Földművelésügyi Minisztérium helyettes államtitkára. Meg Aczél György, szabadlábon még vezető pártmunkás, kiszabadulva majd Kádár bizalmasa, magas rangú pártvezető, aki itt, a kisszállón raktárosként osztott és könyvelt. Tőle lehetett pauszt, redisztollat, tust, miegyebet igényelni.

Mérnöki és fordítóiroda, lakat alatt

Az első mérnöki iroda még 1948 első hónapjaiban megalakult a Gyűjtőben - erről és e sajátos börtönintézmény "fejlődéstörténetéről" Arany Bálint közöl már hivatkozott visszaemlékezésében egzakt adatokat. Az SKF fejlesztő mérnöke és Kiss Károly építész alkották az első teamet, ketten - és csak ketten! - aludtak és dolgoztak egy közös zárkában. Negyvennyolc tavaszára a kazánház mögötti ablaktalan helyiségben rendezték be számukra a "rajztermet", a periódus legvégén pedig az ehhez képest tágas és világos udvari hídmérleg-házikóban dolgozhattak. Terveztek a kosárfonóknak egy vesszőhasító gépet, kidolgozták a vízöblítéses WC-hálózat kiépítésének rendszerét - ez a munka megrekedt az adatgyűjtésnél -, s más, praktikus, csak magát a börtönt kiszolgálni hivatott műszaki feladatokat oldottak meg.

Ez az első egység 1948. október 23-án szűnt meg - okát Arany még kikövetkeztetni sem tudja, hiszen parancsnokuk büszke volt a mérnökeire és teljesítményükre, s ők se adtak okot arra, hogy felszámolják kétszemélyes részlegüket.

Már Vácott, a fegyházban, 1950. december 29-én, kezdetben hat rab közreműködtetésével alakul meg a kronológia rendje szerint másodiknak nevezett mérnöki iroda (az időközben ide átszállított Arany és Kiss mellett Demeter György és Földi Iván gépészmérnök, Pichler Ferenc villamosmérnök és Perczel Károly építész a tagjai) Itt is géptervek születnek - például egy félautomata vezértárcsamaróé -, de főleg épület-, épületgépészeti rajzok. Behoznak főnöknek egy harminchárom éves mérnököt, aki addig a Honvédelmi Minisztérium harminchárom fős tervezőcsapatát irányította, ezredesi rangban. Behozzák és bebörtönzik, per és - igazságszolgáltatási nézőpontból - minden ok nélkül. Haris Béla gyakorlatilag beleőrül szabadsága elvesztésébe.

1952. április 16-án szállítják át a gyűjtőbe, a Kozma utcába az akkor már héttagú mérnökcsapatot - hetedikként Simor Dénest, a későbbi rab irodavezetőt részesítik a börtönkegyben, hogy itt dolgozhasson. őt gyakran meglátogatja Kardos György, az ávéhás kihallgatótiszt, akivel a civil életben közeli barátságban voltak. A Kozma utcában lett aztán tekintélyes intézménnyé a KÖMI 401. Általános Épület és Géptervező Irodája. Két év múlva már számos külső megrendelést teljesítenek, és a fordítóiroda is teljes kapacitással működik.

A szinte teljes dokumentum- és információhiány közepette csak becsléssel lehet megállapítani, hogy az innentől ötvenhat novemberéig eltelt szűk négy és fél évben hányan fordulhattak meg ezeken a kényszermunkahelyeken. Esztergár Pál szívességéből jutottam hozzá egy nagyjából száznegyven nevet tartalmazó listához - egykori rabtársai közreműködésével évek alatt gyűjtötte össze a jegyzékbe foglaltakra vonatkozó legfontosabb személyes adatokat (valószínű születési év, szakma, esetenként a korábbi vagy a későbbi karrierre vonatkozó információk). További mintegy húsz névvel egészíthető ki ez az adattár Papp Simon, illetve Arany Bálint visszaemlékezése alapján, s más forrásokból. Miközben azt is tudjuk, volt aki előbb szabadult, s volt, aki később került közéjük.

Úgy gondoljuk mindebből, hogy 1952 és 1956 között mindösszesen körülbelül kétszázan fordultak meg ezeken a rabmunkahelyeken. Közülük talán húszan, ha élnek.

Históriai lecke kezdőknek és haladóknak

Dr. Mistéth Endre a már néhány éve mögöttünk hagyott huszadik századi Magyarország egyik leghatásosabb mérnökalkotója volt. Egészen kivételes életművet hagyott ránk, listáját bárki megnézheti a Ki kicsoda szócikkében - több mint háromszáz létesítményt tervezett! - , 1996-ban kapta meg a Széchenyi-díjat. A második világháború után kisgazda politikusként előbb újjáépítési, majd építési és közmunkaügyi miniszter. 1947-ben letartóztatják, koncepciós perben elítélik, 1955-ben szabadul.

Idén január-februárban tettem az első kísérleteket arra, hogy megkérdezzem, mire emlékszik, mit tud elmondani a Kozma utcában berendezett mérnökiroda históriájáról, amelynek meghatározó személyisége volt, noha személyiségétől, ha időlegesen is, de éppen megfosztotta a hatalom. Mindig a felesége vette fel a telefont, és nem adta át az urának a kézibeszélőt. Talán az üzenetemet se. Mert - mint hosszan és részletesen, de barátságosan elmondta - Mistéth Endre nem mindig képes már viszszaemlékezni azokra az évekre. S itt aztán ő maga adatgazdag referátumban taglalta, mit állt ki a család ebben a szörnyű nyolc esztendőben, több éven át arról sem értesülhetve, mi történt a családfenntartóval. Hozzátette mindig: megpróbálja rábeszélni az urát, fogadjon, beszélgessünk együtt, bár, mint meggyőződése volt, Mistéth nemhogy nem szívesen fogad látogatógat, de évtizedek óta kifejezetten kerüli, hogy életének erre a szakaszára bárki kérésére emlékeznie kelljen.

Júliusban jelent meg a kettős gyászjelentés a Népszabadságban. Előbb az asszony halt meg, Ludányi Eszter, aki nyolcvannégy éves volt, s még idén márciusban is, amikor utoljára szót válthattam vele, a trabantját vezette - azon a délelőttön éppen afférja volt egy közúti rendőrrel, akinek sehogyan se fért a fejébe, hogyan kaphatott valaki matrónaként jogosítványt. Június 14-én hagyta abba örökre férje ápolását, aki az aggkor állapotában nyűglődve az utóbi években többet feküdt, mint ült. Három héttel később itthagyta ezt a világot és ezt a történetet meg azt, a mi történelmünket s a saját történelmét Mistéth Endre is. Kilencvennégy éves volt.

Befejezett történet?

- Kifejezetten kutató-, labormunka itt nem folyt. A tervezés volt a jellemző. Épületek, műszaki berendezések, gépek tervezése. Csináltunk például Kozma irányításával egy SB-központot a Beloiannisznak. Teljesen új elveken, addig nálunk nem is ismert alkatrészekkel. A gyárban óriási konsternációt okozott, amikor átvették, izgalomba jött az egész mérnöki kar: - Gyerekek! Megvan a Kozma! Ezeket az antwerpeni áramköröket csak ő ismeri Magyarországon! Meg is ígérték neki, ha a kiviteli terveket is kidolgozza - kidolgozzuk -, kiengedik. Péter Gábor személyesen kötelezte el magát ebben a dologban. Aztán egyszer a sétán megláttuk az egyik ablakban őt magát, s kopogta a radiátor, hogy lebukott. Kozma depresszióba zuhant, de aztán ötvennégyben mégis szabadult. Közel öt éve ült már akkor, a Standard-perben ítélték el. Nagyüzemi méretekben folyt a koppintás is. Behoztak például valahonnan egy Svájcból importált szegecselőt, azt darabokra szedtük, s elkészítettük a gyártáshoz a műszaki dokumentációt. Egy időben az építészeknek géprajzokat kellett vonalazni, annyi volt az ilyesféle feladat. Főleg a civil világnak dolgoztunk akkoriban már, ötvenhárom-ötvennégyben, s ha kivitték, amit csináltunk, csak fedőnévvel tették persze. Az irodán Lengyel Bandi, volt híradós katonatiszt gépelte a hivatalos papírokat - komplett leíró részleg volt ez, négy-öt emberrel, a dokumentáció szöveges része, a fordítások tisztázása is itt folyt - s Ary Katalin álnéven hitelesítette a dokumentumokat. Ha Tarján Rezső írt egy szakcikket, Körmöndy János "jegyezte". Gondolom, a honoráriumot is ő vette fel a tanulmányért. Amúgy iszonyatos pénzeket számlázott le a KÖMI ezekért a munkákért. Később, amikor már a Beloianniszban dolgoztam - Bock protekciójával, becsületére legyen mondva - ott mesélték, hogy szemérmetlenül magas árat szabtak nekik a megrendelésekért. Mi a teljesítményünk arányában fizetést kaptunk ugyan, de levonták belőle az "eltartásunk" költségeit. A végén, a szabadulásomkor összesen úgy kétezer forint lehetett a "számlámon", abból is csak néhányszáz forintot adtak ki a civil ruhámmal együtt, a többiért, mondták, jöjjek vissza később. Erre aztán nem került sor. Aki tényleg szorgalmasan dolgozott, százhúsz százalék elismerésére számíthatott. A plusz húsz százalékért négy napot leírtak a büntetésből - én nagyon ambicionáltam, hogy még több százalékért újabb előnynapokat kapjak, de a százötvenet csak egészen kivételes rohammunkákért adták meg. Végül is 145 napom gyűlt össze, s így nem ötvenhat júliusában, hanem már februárban szabadultam. Persze: feltételesen. Egyébként a Beloianniszból ötvenhét nyarán elbocsátottak. Állítólagos párt- és kormányellenes magatartásom miatt. Pedig én aztán nagyon vigyáztam! Ötvenhatban sem mentem ki az események idején az utcára, egyszer se, sehová, noha igencsak kapacitáltak. Kirúgtak, Bock átvett a KÖMI iroda jogutódjához, ez volt a Bányászati Építő Vállalat Tervező Irodája, aztán a Villamosenergetikai Kutató Intézetben dolgoztam hét évig, majd ott visszaminősítettek, nem lehettem tovább kutatómérnök, egy új rendelet szerint ehhez feddhetetlenségi bizonyítványra lett volna szükség. A műegyetem könyvtárába kerültem, ott dolgoztam a hatvanas évek második felében, akkor elmentem a Vegytervbe, az tíz évig tartott, végül az Országos Műszaki Könyvtárban szakozóként kerestem a kenyerem, onnan mentem nyugdíjba. Amennyi aktivitásra még futhatja az embernek nyolcvan fölött, azt a Virrasztó szerkesztésével kötöm le, ez az 1945-1956 közötti magyar Politikai Elítéltek Közösségének az értesítője. Tagja vagyok a szervezetnek és a szerkesztő bizottságnak.