Hát itt vagyok.

Ha a mi Lánchídunk után épül fel, úgy festene, mintha valaki itteni potentát beleszeretett volna a budapestibe, hogy elhatározza, a maga lakóhelyén felépítteti annak a mását. Mivel keskenyebb itt a folyó, elég lesz kicsinyített méretben, az alig hetvenkét méteres hosszhoz feleslegesek a mederpillérek, az oroszlánok törpítése pedig nem kívánatos, ezért nincs szükség szolgálatukra.

Így viszont, hogy előbb készült (1829-32 között), olyan, mint egy tanulmány. Üzemi próba. Amit vizsgálni lehet, kielemezni, mérlegelni: ami elméletben optimálisnak látszik, jó-e a gyakorlatban is?

Láncsor által tartott függőhíd. Az akkor már hatszáz éve működő átkelőhelyen a korszerűtlen faszerkezet helyett építették. A kétszáz évvel ezelőtti forgalomra szabva: egysávnyi a tér az oszlopok között, egyszerre csak egy irányba haladhat jármű. A gyalogosjárda ma is csavarral rögzített fapallókból áll; igaz, érdes gumiréteggel fedték, így nyirkos állapotában nem csúszik.

Alatta kis motoros hajók járnak, közeledtükre félrehúzódnak a hattyúk (a hagyomány szerint a királynő tulajdonát képezik a Temzén élő más társaikkal együtt; Erzsébet, úgy látszik, nem tart a madárinfluenzától).

A madarak madárősei bizonyára szemügyre vették az egyes források szerint 1832-es tanulmányútjukon itt is szemléző kürtőkalapos magyar grófokat: Széchenyi Istvánt, Andrássy Györgyöt. Ha tényleg itt jártak. Széchenyi közreadott naplójában erről nem olvastam. Arról igen, hogy végighajózott a londoni Temze-szakaszon, a Hammersmith-hídtól indulva, fa-, kő-, vashidak íve alatt áthaladva, s elismerően-irigykedve állapította meg: "Íme London - avagy 9 angol mérföld hosszában 9 híd!"

De miért ne kocsizott volna ki idáig a metropolisból, amikor oly alaposan igyekezett a pesti hídalapítás döntését előkészíteni? Akkor még az is kérdés volt: kőhíd, vashíd legyen-e a Dunára szánt? Sorra találkozott Londonban mindenkivel, akinek e tárgyban adni kellett s lehetett a szavára. Egy amerikai mérnök például igencsak lánchídellenes nézetekkel traktálta. Bizonygatta: ezek nagy teherbírásúak ugyan, de egy ló ügetésétől is hintázásba kezdenek. Olyanokat mondott, hogy mindenfelé összeomlottak, negyven-ötven év csupán az élettartamuk, drága a karbantartásuk.

Amikor először ment el a majdani tervezőhöz, a nevét naplójában még e-vel a végén, Clarke-nak írta le. A London feletti Hammersmith-híd Clark-alkotás, mellette volt az irodája is, és Széchenyi felvillanyozva távozott tőle. Még azt is feljegyzi: ürügyet kell találnia, hogy a pesti híd "fenn, Deronnál" épüljön, ne lenn, Csepelen, amint József nádor akarná. (Deron Antal háza a mai Roosevelt tér és Mérleg utca sarkán állt. Az ürügy nyilván meglett, a híd ide épült.)

És közben ismerkedett gőzvonattal és gőzhajóval, sínfektetési módszerrel, és dokképítéssel, bányába alkalmatos gőzszivattyúval, MacAdam skót mérnök zúzott kövekből készített útburkolatával, tárgyalt a magyar mezőgazdasági termékek elhelyezésének lehetőségéről, felkeresett elmegyógyintézetet.

De Brighton, Cambridge, Liverpool, Manchester neve mellett, ahol ilyen ügyekben járt, Marlow-ét, ahol a mi lánchidunk kistestvére feszül, nem találtam.

Ha a temzei hattyúk akkor valóban nem találkoztak itt a magyar párossal, annak oka az lehetett, hogy elegendő bizonyítéknak tartották Clark szakértelmére a már álló, és lényegesen hosszabb Hammersmith hidat, nyilván alkalmasabb bizonyítéknak is, mint az akkor éppen készülő Marlow-belit. Két év múlva felépült a mérnök harmadik hídja is, lent, a torkolatban, Shorehamnél.

A két nagyobb egyike sem áll már, csak ez, a legkisebb. Ennek is megpecsételődött már a sorsa, aztán a kilencszázhatvanas években bontás helyett mégis inkább felújították, megerősítették. Maradt kuriózumnak, szeretetreméltó öreg családtagnak, akinek elnézik az előrehaladott kor okozta rigolyáit.

Most itt bóklászom rajta és körülötte, s bármilyen részletre figyelek fel, csak a Lánchídhoz hasonlítom. A végső összevetés: a kettő közötti eltérés éppen akkora, mint a hangulatos Temze-parti kisváros, Marlow és a Duna-parti, hangulatos világváros, Budapest közötti.

Elfordulva a hídtól, rutinszerűen balra nézve lépek le a járdáról, fékezésre kényszerítek egy jobbról érkező Opel Astrát (itt Vauxhall Astra névre hallgat).

Na, tessék! Még két különbség! Egyetlen másodpercben.

(fotók: Szöllősi Ferenc)