Végtelen történet. Mint annyi minden itt Magyarországon. Budapesten. Csak az vigasztalhatja a kortársat, hogy az évtizedek múlva megjelenő (?) lexikonok csupán néhány sort szentelnek az évtizedeken át tartó huzavonának. Senki sem ismeri majd az ügy szereplőit. Az "állandó" kiállításról is csak szórványos emlékek lesznek, hiszen a róla szóló adatrögzítőket már talán egyetlen korabeli masina sem tudja megnyitni. Boldog idők lesznek, de addig nekünk szembe kell néznünk e történelmi idők távlatából bizonyára apró-cseprő problémákkal. S ma úgy tűnik, bizony valamit végzetesen elhibáztunk.

1. probléma. Kell egy hely

...ahol emléket állít a magyar állam a holokauszt áldozatainak. A rendszerváltásig nem lehetett szó efféléről. 1990-ben egy magánalapítvány, a Magyar Auschwitz Alapítvány lépett fel azzal az igénnyel, hogy holokauszt dokumentumait, a túlélők emlékeit őrizze, gyűjtse, és előkészítse egy múzeum megalapítását. A rendszerváltás utáni kormányok szavakban ugyan nem győzték támogatni a tervet, de pénz sokáig nem került rá.

2. probléma. Hol legyen a múzeum?

Kisebbfajta könyv terjedelmű vita dúlt a múzeum helyéről. A legtöbben az 1873-ban épült - évtizedek óta üresen álló - Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát tartották a legalkalmasabbnak e célra. Ám az ÁPV Rt. tulajdonában lévő, igencsak rossz állapotú ingatlant az állam nem akarta múzeum céljára átadni. A kilátástalan huzavonát megelégelve vetették fel az új megoldást: a pesti hitközség tulajdonában lévő Páva utcai - szintén üresen álló - zsinagóga legyen a célépület. Erre a tervre 1999-ben az Orbán-kormány is rábólintott, s be is jelentette, hogy a millennium évében átadják az intézményt. A bejelentésnél több azonban nem történt, s csak 2002. március 19-én hozták létre a Vámos Tibor vezette, korábban említett magánalapítványból a Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény Közalapítványt, melynek a múzeum megszervezése volt a feladata. Alapkövét 2002. december 16-án tette le Medgyessy Péter miniszterelnök. A helyszínt illető vita még ezután sem zárult le ugyan, de a munkálatok megkezdésével már csak az angyalok szárnyáról szólt. Hogy vajon április 16-án, a holokauszt emléknapján nem üres házat adnak-e át Mose Katzav izraeli államelnök jelenlétében, azt 2004 tavaszának elején még nem lehetett tudni. Aztán kiderült, mint a mesében: üreset is meg nem is. A már korábban ismert, döbbenetes kordokumentum, az Auschwitz Album képeiből álló tárlat nem fedhette el az állandó kiállítás hiányát.

3. probléma. Miről szóljon a kiállítás?

Az NKÖM meghívásos pályázatán 2000-ben Mányi István terve lett az első helyezett. A történetnek talán ez az egyetlen eleme, amely sima utat járt be. Az épület pályáztatása. Senki nem vitatta Mányi terveinek szakmai színvonalát. Az építész valóban emberfeletti munkát végzett, miközben megpróbálta kitalálni a megbízó egyre változó gondolatait. A közalapítvány kuratóriumában ülő vallási vezetők, külföldön élő "húzó nevek" nem nagyon tudtak megegyezni a történészekkel, miről is szóljon a kiállítás, és kik csinálják. Sokan olyan múzeumot láttak volna szívesen, amely a zsidóság Kárpát-medencei történetét (is) elmeséli. Mások inkább a 19. századi "aranykorra", az asszimiláció időszakára tették volna hangsúlyt. A holokauszt kutatói pedig a vészkorszakra összpontosítottak volna, legkorábban a zsidó törvények megjelenésétől indítva a tárlatot.

Az épület már épült, amikor a kiállításnak nemhogy kész forgatókönyve, de elfogadott szakmai koncepciója sem volt még. Pedig megkönnyítette volna az építész dolgát, ha tudja, mi lesz a házban. Még inkább megkönynyítette volna, ha 2000-ben eldől - legalább ez -, hogy végül is milyen célt szolgál az épület.

A marakodó tudományos csoportok abban végképp nem tudtak megegyezni, milyen legyen a kiállítás. Érzelmekre ható shoapláza, vagy tudós, korrekt, ám kissé unalmas történelmi tárlat. A terrorpláza hangulatában sokakat elfogott a hév: SS-katonának öltözött teremőrök osztották volna csoportokra a rémült látogatókat, mint az auschwitzi rámpán. Volt, aki gázkamrát épített volna a kiállításba. Volt, aki ennek az ötletnek a következtében lemondott a ház igazgatói posztjáról. Mikor kiderült, hogy az intézmény legfontosabb feladatát, az állandó kiállítást képtelen megszülni, Hiller István kulturális miniszter kiiktatta saját hatásköréből a megszervezését, s átadta a feladatot és a felelősséget Magyar Nemzeti Múzeumnak.

4. probléma. Mi lesz a házban végül?

Az egykori igazgató, Darányi András még komolyan gondolta, hogy levéltárként, könyvtárként, oktatási központként, emlékhelyként egyaránt funkcionálni fog az intézmény. Aztán végül kiderült, hogy erre sem pénz, sem igény, sem szükség, sem mód. Ha kellene egy könyvtár, szaklevéltár, akkor azt alapítottak volna a bölcs és körültekintő alapítók. Arra adtak volna pénzt. Egy ilyen intézmény a világ mai informatikai szintjén nyilván nem könyvek és dokumentumok összegyűjtéséből állt volna, hiszen ezek az Országos Széchényi Könyvtárban, az ország különböző levéltáraiban megtalálhatóak. A levéltári anyag egy része pedig még nincs is feldolgozva. Ezeket lemásolni és Budapesten összegyűjteni valószínűleg nem túl értelmes vállalkozás. Ha kutatóintézetet akart volna az alapító, ahhoz ma már nem kell írópultokat faragni és dolgozószobákat építeni. Elég pályázatokat kiírni. A kutatók majd elutaznak a vidéki levéltárakba, hogy kutassák a vészkorszakban elhurcoltak neveit. Például. Vagy megírják egy helység/család holokausztjának történetét. Izgalmas, korszerű dolgok mindezek. De nem kell hozzá a Páva utcai zsinagóga. Csak egy kuratórium. S némi pénz. Mondani sem kell, az emlékközpont nem írt ki ilyen pályázatokat.

Vagy, mondjuk, oktatási központot álmodott az alapító. Ahhoz kell (?) épület. De nem olyan, ahová fémkereső detektorokon vezet az út, ahol két tanterem van mindössze. Oktatási programok kellenek. Kihelyezett történelemórák. Iskoláknak, tanároknak, diákoknak szóló pályázatok. Pénz és egy kuratórium, hogy eloszthassa az arra érdemesek között. Egyik sincs. Van viszont egy öszvér épület, abban kutatószobák, de az emlékközpont publikációit jóformán mind Szita Szabolcs, a ház "vezető történésze" jegyzi. Vélem, emlékközpont nélkül még többet publikálna.

Az intézmény jelenlegi igazgatója szívélyesen végigkísér a levéltárban és könyvtárban. A lakótelepi szobányi könyvtárban néhány ezer könyv sorakozik a polcokon, hasonló nagyságú a "levéltár" is. Kérdem, hogyan bővíthető a gyűjtemény - zavart mosoly a válasz. Sehogy. Az igazgató az oktatás szerepét hangsúlyozza, kiderül - saját nyilvántartásaikból -, 128 csoport vett részt rendhagyó történelemórán az emlékközpontban 2004 őszétől. Ez heti három osztály. Magyar Bálint egyszer azt mondta, minden középiskolásnak el kell mennie legalább egyszer a Páva utcai intézménybe. Igyekezni kell...

A ház másfél éves története világossá tette: az emlékközpont állandó kiállítás nélkül légüres térben lebeg. Még akkor is igaz ez, ha elhisszük az intézmény statisztikáját - jobbára a hostessek striguláiból származnak, mert belépőjegy nincs -, mely szerint a megnyitó óta százezer ember látta a házat.

5. probléma. Milyen kiállítás épül?

A nagytőkéstől a neológ kispolgáron és a pesti kistisztviselőn keresztül az ortodox kárpátaljai szatócsig, valamint a vándorcigánytól a zenészekig és kézművesekig átfogó társadalmi körképet vázol majd fel a kiállítás. A nagytőkés családot a magyar történelemben jól ismert Hatvany-Deutsch-Chorin-Weiss família képviseli. A vidéki zsidó kispolgárságot a bonyhádi szatócs Singerék. A családtagokat munkaszolgálatra hívták be, majd' mindenki Auschwitzban pusztult el közülük. A revízió során Magyarországhoz került területek zsidósága is osztozott az anyaországiak sorsában. Rájuk a Galpert-Ackermann család emlékeztet majd. Kárpátalja 1938-as visszacsatolása után a család férfi tagjait munkaszolgálatra hívták be, majd 1944-ben haláltáborokba hurcolták őket. A Kinszki család Budapesten élt. A családfő, Kinszki Imre a zsidótörvények miatt veszítette el az állását, és szabadúszó újságíróként, fényképészként tartotta el a családját. Felesége gép- és gyorsíróként dolgozott. A bicsérdi Bogdán-Kolompár család sorsán mutatják be a porrajmost, a cigány holokausztot. A vészkorszak számos eleme azonban nem érzékeltethető pusztán az öt család históriáján. Ezért mintegy tucatnyi személyes történetet is elmesélnek majd a tárlók és feliratok, falak és dokumentumok. A föld alatti, körülbelül hatszáz négyzetméteres térben a zsidókat ért jogfosztásra, szabadságuktól, életüktől való megfosztására utaló szimbolikus installációk emlékeztetnek. A jogfosztás terében ágaskodó, bizarr alakú installációs dobozok utalnak majd a zsidók szabadságát, jogait korlátozó rendeletekre, törvényekre. A kifosztás terében az elkobzott tárgyakra és módszerekre emlékeztetnek. A lezáró térben találkozhatunk a bevezető tér installációjával, mely az elpusztult közösségekre utal. Itt indul az átvezető folyosó a zsinagóga földszinti terébe. A tárlat második nagy térbeli egységében az embermentőknek állítanak emléket, illetve a legyilkolt polgárok, az elpusztított családok és a megsemmisített közösségek után támadt hiányt kísérlik meg bemutatni az alkotók. Egyelőre nem világos, hogy a tervezők technikailag hogyan illesztik össze a kétfajta bemutatási módot: a családtörténetek és köztörténet elmesélését a holokauszt szimbolikus megjelenítésével. A kiállítás megnyitóján, 2006. januárjában vagy februárjában majd kiderül. Addig, úgy tűnik, az épülethez hasonlóan ismét öszvérmegoldás születik: lesznek családtörténetek, amelyeket azonban ki kell egészíteni egyéni történetekkel, de a jelek szerint ennek látványosságában nem bíznak az alkotók. Ezért emellett szimbolikus, érzelmekre ható megoldásokat is bevetnek. A kettő kapcsolata, sőt területi elhelyezkedése sem világos egyelőre. A ház történetét ismerve azonban akkor kellene gyanakodnunk, ha pontos információink lennének.

(fotók: Sebestyén László)