Újpest felett emelkedő napkorong. Fényét visszaragyogtatják a Hármashatár-hegy épületeinek ablakai. Behintve a hegy házakkal. Túlontúl is sűrűn. Valaha, amikor Angyalföldről, a Fóti út végéről idepillantott az ember, még erdő folyt le a hegyoldalról, most meg épületek. Jó, hogy nem görögnek le, mint a kövek.

Kamaszként, első nekirugaszkodással itt kóstoltam bele a nagyvárosba. A megkapaszkodás csak másodjára sikerült, már a Mutterral meg a nővéreimmel. Zsúfolt, sötét, szűk odúk, az újpesti út elejénél, a telep közelében, s aztán még vagy másfél tucat hely, lakás, emberöltőn át vándorolva, mígnem a harmincas-negyvenes években a Bulcsú utca 19., majd a 21/a a Lehel piacnál. A hámló vakolat akkoriban mint a porcukor hintette be a környéket. Most meg üvegpaloták, bőgő autócsordák. Angyalföld dübörög. Az angyalok, ha vannak, legfeljebb a belső udvarok ecetfái meg a kis kertek csenevész zöldje közt húzzák meg magukat.

A Hétház is kipucolva a Váci út és Visegrádi utca közt. A lakáskaptár, aminek hét bejárata volt négy utca felől. Most a sarkaiba óriás játékkockaként beütve valami beton-üveg irodatömb. Mint amikor egy öregasszony arcának egyik felét kirúzsozzák. Az első emeleten kezdtük a családdal, végül már tizenketten viseltük el egymást. Még Uitzot is, aki állandóan morgott, zsörtölődött. Jolánnal már a harmadikra költöztünk, a Váci út felőli részen, ahol alul pékség volt. Az ablakon beszüremlett a liszt meg a kenyér jó illata. Angyalföld kezdetben kenyeret adott. Ötkor keltem, a vasöntödében reggel hattól éjfélig le nem tettem a szerszámokat. Amikor nem volt munkám, a Lehel piacon olcsó kukoricakenyeret és lóvirslit lehetett kapni. Fölséges annak, aki nem ragaszkodik az ezüst étkészlethez. De később Jolán mindig elővarázsolta a mindennapit.

A Hétházhoz közeli híd lábánál most két irdatlan épület magasodik. Üveg-acél-beton torony. Emberek tekintete röpdös majd bennük, jó messzire a lent küszködőktől. Nem áll mögöttük angyal, csak a saját elárvultságuk. A lentiek meg kis odúikban ugyanúgy vergődnek, mint valaha. A tornyok fölé feszítve irdatlan kék lepedő. Messziről olyanok ezek az óriások, mint megfeneklett tengerjárók. Bevontatták őket ide, s itt fognak megrozsdásodni. Mikor a kommün után, baráti noszogatásra, nagy nehezen sikerült Bécsbe menekülnöm, a kis hajó kéménye melletti zugban megbújva errefelé még csak a hajógyár szerény darui integettek. A tengerbe ömlő folyó, a tengeri kapu hangulatát lopná ide valaki. De milyen sziluettet megtörve? Le Corbusier a század elején hajóval lecsorgott a Dunán és mit rajzolt a vázlatkönyvébe? Az esztergomi bazilikát meg kalocsai népművészeti motívumokat. Gyárkéményt vagy üzemcsarnokot, amit otthon is láthatni, soha. Mindig ez a kisebbrendűségi nagyot akarás. Ami meg itt születik, azt észre nem venni... A harminc éve nem látott Tristan Tzara ötvenhatban, a Bécsi út 98. alatt bezzeg nagy szavak nélkül is tudta, harminc évvel előtte mit kezdtünk. Csak ezt hajtogatta: Oh, dada, dada! A MA vagy a Tett? A külföldnek kellett engem meghívni, hogy itthon is megmozduljanak a kultúrökrök. Volt kitől tanulniuk az érzéketlenséget. Persze nem őszintén gondoltak elismerésre, amikor díjat adtak, csak a szégyen miatt. Révain nőttek fel, akivel én már tizenkilencben összekülönböztem. Felhívott, hogy a magunk erejéből teremtett MA-t a Tanácsköztársaság hivatalos lapjává teszik, engem meg felelős szerkesztőnek. De én nem akartam kéretlen, hivatalos szerepet eljátszani. Révai fenyegetett, kiabált, mindhiába. Ne aranyláncos bankfiúk akarjanak igazságot osztani. Mikor újra hatalmon voltak, nagy írószövetségi színjátékokban, míg a többi író remegett, ki is zártak a pártból.

Amikor a hatvanas években Vasarely invitáló leveleket írt, Hans Arp nemkülönben, jólesett, de sejthető volt: Vasarely azt is bizonyítani akarta, nem is olyan kietlen tájról jött, mint róla Párizsban hihetik, hiszen Magyarországon termett ez a Kassák is.

Lehiggadni a Tímár utcán lehetett, a Bécsi úti lakásból pecázni indulva a Dunára. Klára felpakolt, mielőtt elindult tanítani. Vagy indulás előtt mindig itthagyta a zsebpénzt presszókávéra. A kávéházakba, mondjuk a Szent István körúti Luxorba csak délután vagy este kísért el. A hozzánk közeli Malomtó presszóba egyedül ballagtam. S amikor az izmok már nem bírtak többet, az út túlsó felén levő parkig is az ő segítsége kellett.

Hozzánk látogatóba csak a hűségesek jöhettek. Az álságosak nem. Pedig nem egyben én láttam meg a tehetség szikráját, ám amikor áradt belőlük, féltik a szánalmas kis pozíciójukat, azt hiszik, rossz fényt vetnék rájuk, nem mertek eljönni. Szerencséjükre, mert a hamisságot szagról megérzem. Egyszer eljöhetett hozzám bárki, másodjára már nem biztos.

Eljárt hozzám az a sápadt főiskolás, aki sok fölösleges okoskodást igen, csak éppen irányultságot nem kapott az akadémikus mestereitől. A mázolmányprofesszoroktól. Még a vászonfeszítés módszeréről is volt mit mutatni neki. Igyekeztem az önálló gondolkodás képességére ráébreszteni. A Fényes Adolf galériabeli kiállításom visszhangtalansága után el is szomorodott, amikor kimondtam: nincs értelme az egésznek. A K. L. monogramot legjobb volna a Duna-parton egy kőbe vésni. Tovább élne ott, mint a vásznak sarkában.

Búcsúzáskor mindig Klára után néztem, végig az alakján, bokáján: naponta apránként így hordta el az életemet. Rám már nem is maradt a súlyából: jön egy fuvallat a Duna felől, s a maradékot felragadja a víz fölé, Angyalföld fölé, a város fölé. Mint szél a kalapot. Egy konok szájszél emlékét.

(fotók: Sebestyén László)