Harminc ember álldogált június 14-én hajnalban a belső-erzsébetvárosi Holló utca 11. előtt. Demonstráltak, mégpedig azért, hogy az épület jogos tulajdonosa, érvényes bontási engedély birtokában, mégse tegye a földdel egyenlővé az egykori ezüstművesházat. Abszurd helyzet, megfelelően abszurd végkifejlettel. A demonstráció annak rendje és módja szerint lezajlott, majd amikor a jogszabálytisztelő tüntetők, idejük lejárván, szétoszlottak, az addig békésen várakozó munkások nekifogtak annak, ami a dolguk. Bontani.

Reménytelen eset? Vélhetően az. Lapzártakor legalábbis úgy tűnik, nincs olyan erő, amely megmenthetné a háromemeletes, romjaiban is szépséges szecessziós lakóházat és az udvarára mélyen benyúló hajdani műhelyépületet. De a csoda időközben mégiscsak megtörténni látszik: a Holló utca 11-ért fölhorgadt civil felháborodás láttán a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal az utolsó utáni pillanatban végül lépett. Élt azzal a lehetőséggel, amely már évek óta a rendelkezésére áll, de különféle megfontolásokból korábban mindig tartózkodott az alkalmazásától: ideiglenes területi védelem alá vonta a régi pesti zsidónegyed néven ismert Belső-Erzsébetvárost, és ezzel - pár hónapra legalábbis - leállított minden olyan bontást és építést, amire még nincsen érvényes engedély. Ezzel a Madách sétány kialakítása is abbamaradt. Ha jól számoljuk, évszázados története során legalább hatodszor fulladt kudarcba a nagyra törő terv.

A mára Madách sétánnyá szelídült egykori Erzsébet sugárút története több szempontból is tankönyvi példának számít. Felfogható úgy, mint egy hosszú idő alatt, szerves fejlődés eredményeként kialakult tradicionális városszövet átszabására, "feljavítására" tett radikális kísérlet. Ez esetben az vizsgálható rajta keresztül, hogy van-e létjogosultsága egy ilyen mértékű beavatkozásnak, s hogy melyik korban mi motiválta a döntéshozókat a terv felélesztésére. A másik oldalról viszont az értékvédelmi szemlélet izmosodása látható; az eszmei és épített örökség megóvásának lehetőségei és korlátai is megmutatkoznak a Belső-Erzsébetváros kalandos históriájában.

A változtatás vágya a kezdetektől éppen a terület egyedülálló jellegéből fakadt. A Belső-Erzsébetváros szerves, szabályozatlan fejlődése sajátos városképet eredményezett: zegzugos utcarendet, a "hiányzó" utcákat pótolni hivatott titokzatos átjáróházakat, hosszú telkeket, sűrű beépítést, alacsony komfortfokozatú lakások regimentjét. Az itteni utcákon sétálva szinte a házakról is leolvasható az elmúlt évszázad története. Az egymást követő építési szabályzatoknak megfelelően akár telkenként változhat az utcák szélessége, klasszicista és szecessziós, eklektikus és Bauhaus stílű lakóépületek sorakoznak egymás mellett békés egységben.

Száz évvel ezelőtt az Andrássy út példája lebegett a döntéshozók szeme előtt, amikor először komolyan fontolóra vették a városrész radikális megújítását. Mi sem látszott egyszerűbbnek, mint keresztülvágni az egész dohszagú, zűrzavaros dzsumbujt egy új sugárúttal. Az egymással versengő tervek közül az az idea győzött, amelyik a Károly körút és a Rumbach Sebestyén utca között teret nyitott volna, majd egy enyhe ívben forduló utat húzott volna a Klauzál tér felé, utána a Dob utcát kiszélesítve haladt volna előre a Rottenbiller utcáig, később pedig a Városligetig. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1914-ben elfogadta a tervet, döntött a beruházók számára biztosítandó harmincéves adókedvezményről, és június 2-án mindezt a fővárosi közgyűlés is helyben hagyta. Aztán kitört az első világháború.

A döntéshozókkal 1929-ben a Károly körúti legendás Orczy-ház lebontásának terve poroltatta le a sugárút ideáját. Az 1930-ban lezajlott tervpályázatra negyvenhét elképzelés érkezett. A zsűri Árkay Aladár modern tervét tartotta a legjobbnak; öt évvel később azonban a "neobarokk mestere", Wälder Gyula kapott megbízást a tényleges munkára. Az, ami a mai Madách téren látható, nem több, mint városépítészeti torzó. Az épületcsoport azonban így, csonkán is sokat mutat a soha el nem készült egészből. Némi fantáziával oda lehet képzelni a Kiskörút túloldalára a rá felelő másik tömböt, az új városházát a maga monumentális toronyházával; a Madách tér épületei mögött pedig elkészült néhány ház magából a sugárútból is. Két lakóépület a Rumbach utca sarkán, kettő a Dob utca és a Klauzál tér találkozásánál, a Nagykörúton túl, a Hársfa utca és a Dob utca sarkán pedig ugyanezt a koncepciót követi a Rimanóczy-féle postapalota. Ezek azok az épületek, amelyek láttán most, hatvan év múltán is felkapja az ember a fejét: lerí róluk, hogy egy egységes terv részei, de egy olyanéi, amely gyökeresen szakított volna a helyi hagyománnyal, alapvetően újat teremtett volna a régi helyén.

Hogy mi minden motiválta ezt az elképzelést? Az egészségtelen, sűrű városszövet felcserélése egy szellősebb, naposabb utcarenddel. A közlekedés jobbításának szándéka. Valamint a korszellem. Szendi Leó Budapesti riport című, 1930-ban íródott reformkiáltványában olvasható az alábbi néhány sor: "Vannak ghettók, melyek kitűnő stúdiumot nyújtanak az íróknak, költőknek, festőknek és szobrászoknak. A prágai, lembergi, tarnowi és varsói ghettókban van ethnográfia, van poézis, tradíció és történelem. A pesti ghettóban csak szörnyű mocsok és bűz van. E ghettó lakosságának túlnyomó része olyan egyénekből tevődött össze, mely az ő sajátos faji és nemzeti jellegéből teljesen kivetkőzött, de magyarrá lenni nem tud és nem is fog tudni soha. És nem is reflektálunk rá, hogy azzá legyen. Minden eszköz árán el kell tüntetni a városnak ezt a szégyenfoltját. A fővárosnak lassú, fokozatos munkával ki kell sajátítania az Erzsébetvárosnak azt a részét, melyet a Károly körút, Király utca, Erzsébet körút és Dob utca határol. Szabadkezet nyervén e városrész fölött, heves iramban kell megkezdeni a rombolás nyomán szükséges építkezéseket."

A második világháború után hivatalosan sosem vetették el a Madách sugárút gondolatát, de a megvalósítása sem került komolyan szóba. A mindenható tulajdonos állam nagy lakásépítési akciói vagy zöldmezős beruházások voltak (Kelenföld, Újpalota) vagy olyan "városrész-rehabilitációs programok", ahol a régi lerombolása árán viszonylag sok új otthont lehetett felhúzni (ennek esett áldozatul Óbuda, Újpest vagy épp Kőbánya tradicionális városközpontja). A külső-józsefvárosi Szigony utca környékének példája viszont megmutatta: a nagyon sűrűn lakott belső negyedekben gazdaságtalan módszer a régi házak lebontása és paneltömbökre cserélése.

Volt persze más megoldás is. Ezt éppen a tervezett Madách sugárút közvetlen közelében, a Kazinczy utca, Dob utca, Klauzál tér és Wesselényi utca által közrefogott, úgynevezett 15-ös tömbben próbálták ki a nyolcvanas évek elején. A nevezetes kísérleti területen lebontották ugyan a menthetetlenül rossz állapotban lévő házakat, de a még helyrehozhatókat és az új foghíjtelkeket egységes egészként kezelték. Harmonikus megjelenésű, koherens tömböt hoztak létre, az elavult szárnyépületek feláldozása árán, nagy belső udvarokkal, nem kirívó új kiegészítésekkel. (Még a műemlékesek által oly gyakran ostorozott fászádizmus is szerephez jutott itt: az ELTE Kazinczy utcai, modern épülete például egy romantikus homlokzat mögött bújik meg.) A régi házakban lévő lakásokat felújították, a tetőtereket beépítették, így hoztak létre a korábbiaknál lényegesen jobb minőségű otthonokat. A kísérlet meglehetős siker volt - és irtóztató költségekkel járt. Nem is fejezték be soha.

A Madách sugárút tervezett nyomvonalán azonban semmi ilyesmi nem történt, vélhetően éppen azért, mert az elképzelés papíron mindig is létezett. Sőt még változott is: 1980-ban például a Buváti készített egy új tervet, immár nem főközlekedési útra, hanem sétálóutcára. A Madách térről induló utca S kanyarral érte volna el a Teréz-templomot, nyomában pedig mintegy ötszáz lakás szűnt volna meg. Ez a változat éppúgy nem valósult meg, mint elődei. A rendszerváltásig a területen egyetlen komoly változás történt: máig érthetetlen engedélyezési folyamat végén a tervezett sugárút/sétálóutca kiindulópontjára, a Gozsdu-udvar tőszomszédságába felépült egy tizenkét emeletes, mélygarázsos irodaházmonstrum.

Román András műemlékvédelmi szakember, aki 1997-ben a Budapesti Negyed lapjain foglalta össze a sugárút történetét, időrendben utolsó eseményként azt rögzítette, hogy 1991-ben tervkoncepció készült a terület rehabilitációjára, amelyet 1992-ben a kerület elfogadott: ez az úgynevezett "Madách sétány"-elképzelés, amely immár a Király és a Dob utca között húzódó passzázsként fogja föl a régen vágyott föltáró útvonalat. Tanulmánya végén a következő ajánlást fogalmazta meg: "...azt kell biztosítani, hogy a feljavított tömbök keresztben és hosszában is átjárhatók legyenek ugyan, de eredeti jellegük, morfológiájuk, világuk ne sokat változzék. Bejuthassanak a járókelők, feltáruljanak az udvarok, nyíljanak üzletek, kávézók ott, ahova most senki se tud, még kevésbé akar vagy mer betévedni... Csak az a fontos, hogy minden apró részletet gondosan megtervezzenek, a házak konkrét adottságaiból induljanak ki."

Aki ma sétál végig a Holló és a Kazinczy utcán, az láthatja a sétány első munkálatait. Így azt is konstatálhatja, hogy gyakorlatilag semmi sem valósult meg a Román András által megfogalmazott elvekből. Eltűnnek a területre oly jellemző, száz-százötven éves házak, és a helyükön idegen megjelenésű, olykor négy-hat teleknyi tömbök épülnek. A beruházók mentalitására mi sem jellemzőbb, mint az úgynevezett Holló-ház televíziós reklámja. Eszerint a féltucat korábbi ház helyére telepedő monstrum "a régi idők pompája, modern kivitelben". A régi idők pompáját a klipben a Holló utca 11. szecessziós bronzdíszei illusztrálják. Pontosan annak az épületnek az ékességei, amelyet lebontanak, hogy a modern kivitelű - röviden: átlagosan csúf - Holló-ház bal oldali szárnyát felhúzhassák a helyére.

Három ok vezetett oda, hogy mindez megtörténhetett. Az első a fővárosi törvény alkalmatlansága Budapest működtetésére; a második az állami örökségvédelem gyengesége; a harmadik pedig a civil érdekképviselet embrionális állapota.

A huszonnégy városállamra szabdalt Budapesten ma nincs olyan szervezet, amelynek hatalma és ereje volna általános - városrendezési, esztétikai, erkölcsi - irányelveket ráerőltetni egy kerületi önkormányzatra. Ami a VII. kerületben történt, az bárhol megtörténhet, sőt meg is történik, csak a kár nem mindig ennyire látványos. Azáltal, hogy a kerületi önkormányzatok nemcsak az ingatlanvagyont, hanem a döntéshozatal szinte kizárólagos jogát is megkapták ajándékba a rendszerváltáskor, gyakorlatilag korlátlan urakká váltak a saját területükön. Nincs fölöttük egy egységes egészben gondolkodó Közmunkatanács, az állam vagy a főváros pedig alig szólhat bele abba, amit tesznek. Ők alkotják meg a rendezési és szabályozási terveket, ők az építési hatóság, olykor még a tulajdonos is.

Abban azonban, hogy a Madách sétány szabályozási terve 2000-ben olyannak születhetett meg, amilyennek, az örökségvédelem gyengesége is benne van. Hiszen a koncepciót a főváros és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal is elfogadta, annak ellenére, hogy akkor évtizedekkel korábban készült értékvédelmi tanulmányok voltak csak a kezükben, viszont már szóba került a terület világörökséggé nyilvánítása.

A szabályozási terv mégis megszületett, és a Fővárosi Önkormányzat főépítészi irodájának csak 2003-ban jutott eszébe részletes felmérést rendelni a régi pesti zsidónegyedről. Akkor, amikor a városrész már egy éve szerepelt a világörökség listáján, és megindult a sétány nyomvonalán a bontás. Perczel Anna és munkatársai ekkor mutatták ki feketén-fehéren, hogy a szabályozási terv megvalósulása esetén a Károly körút és a Csányi utca között a házak harmada eltűnhet a föld színéről. Egy részük azért, mert bontandónak mondja ki őket a terv - ezek javarészt önkormányzati tulajdonban is maradtak -, a többi pedig bonthatónak minősül. Bár az utóbbiak zöme magántulajdon, az eddigi tapasztalatok megmutatták, hogy a nagyot álmodó beruházók nem sajnálják a pénzt olyan lakások megvásárlására, amelyektől - mivel rossz állapotúak - szívesen megszabadulnak a tulajdonosok.

Az örökségvédelmi hatóság még később kapott észbe: bár a legutóbbi időkben maga is kimutatta, hogy a korábban nyilvántartott 34 műemlék mellett csaknem hetven további ház is érdemes az állami óvásra, a terület ideiglenes védelmét csak akkor rendelte el, amikor civilek kezdtek el akciózni a helyi szimbólummá lett Holló utca 11. előtt.

Akkor sem történhetett volna meg az, ami történt, ha Magyarországon izmosabb a civil szféra. Tény ugyanis, hogy építészek és egyszerű érdeklődők már 2002-ben, nem sokkal a világörökségi cím elnyerése után iparkodtak felhívni a figyelmet a fenyegető veszélyre. Világos volt ugyanis, hogy ami addig csak papíron volt meg, az valósággá válhat, mert az egyébként csak színes pántlikának számító minősítés ráirányítja a figyelmet a területre, így az önkormányzat könynyebben találhat befektetőt a sétány tömbjeire.

Az Új Magyar Építőművészet által kezdeményezett vitának azonban nem lett folytatása. A következő lépésekre már az utolsó utáni pillanatban került sor: Eva M. Amichay internetes kampánya a Gozsdu-udvar radikális átépítésének megakadályozására, illetve az ÓVÁS! nevű szervezet kezdeményezése a Holló utca 11. megmentéséért arra jó eszköznek bizonyult ugyan, hogy felébressze szendergéséből az örökségvédelmi hatóságot, de közvetlen célját aligha érheti el.

Százmilliókat áldozó beruházókat, érvényes engedélyek birtokában lévő jogos tulajdonosokat jogállamban nem lehet megakadályozni abban, hogy bontsanak és építsenek. Ezt, ha más nem, a Hungária-fürdő példája is fényesen bizonyítja. A fővárosi védelem megakadályozta az egymást váltó tulajdonosokat abban, hogy tíz éve, eredeti szándékuknak megfelelően lebontsák a hajdan pompás épületet. Megvárták hát, amíg magától összedől.

Bár a KÖH június 15-i döntése a Kazinczy és a Csányi utca közötti nagyobb rombolásnak elejét veszi, az igazán fontos kérdésekre e pillanatban válasz még nincsen. Nem tudni, hogy ha azt megakadályozzuk, amit a tőke magától csinálna - lásd: Holló-ház -, akkor honnan lesz pénz az esztétikai-erkölcsi alapelveknek is megfelelő területfejlesztésre. A kerület vezetése újabban francia segítségben bízik, párizsi önkormányzatok és szakemberek segítségét kéri, és azt reméli, hogy e kapcsolatnak köszönhetően uniós pénz is kerül majd Erzsébetvárosba. De aligha tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a magyar állam segítsége nélkül semmi esély nincsen az egykori zsidónegyed megmentésére. Az első lépések is milliárdokat igényelnének. A kerületnek nem telik rá, a befektetők meg nagy, drágán eladható házakat szeretnek építeni, és a szép régi épületek rendbehozatalát ráhagynák arra, akinek ez a fontos.

A másik megválaszolatlan kérdés, hogy mi lehet az a vezérfonal, amelynek mentén sor kerülhet a régi pesti zsidónegyed revitalizációjára. Az épületállomány megmentése, méltó környezetbe helyezése csak az ügy technikai része. De talán ennél is fontosabb, hogy ismét élet költözzék a ma gyakran sivár, kihalt utcákba, műhelyek zaja töltse be az üres üzlethelyiségeket, sétálók tűnjenek fel az átjáróházakban, vendégek a vendéglőkben, hívek a templomokban. A Belső-Erzsébetváros ma tetszhalott. Azok a tüntetők, akik hajnalonta a Holló utcában demonstráltak az ezüstművesház megmentéséért, javarészt Budáról bumliztak át, hogy védjék, amit féltenek. De abszurd módon a romokban is felüti a fejét az élet: a kiürített, bontásra ítélt házak udvarai az utóbbi években Pest legnépszerűbb nyári kerthelyiségeivé váltak. Ezen a nyomon talán el lehet indulni.