Budapest 1934 óta nevezi magát hivatalos idegenforgalmi kiadványokban s akciók során fürdővárosnak. A valóban egyedülálló adottságokat kihasználva, a példátlanul gazdag hévízkincsre alapozva intézményesült itt ennek a (gyógyító) mulatságnak szinte minden formája a római időktől a török koron át a 20. századig. Naponta elmegyünk a fürdők mellett, induljunk bármerre a városban - de vajon valóban életünk elidegeníthetetlen részei-e, változatlanul? Vajon lehet-e ez az örökség a holnap budapesti turizmusának motorja? És hogyan? Mi kell tennünk érte? Mi a dolga, programja Budapestnek?

A magyar főváros fürdőkulturájának történetét a rómaik korával kell kezdeni, bár az aquincumi polgári fürdők vagy a thermae maiores, a katonai fürdő a Flórián téri aluljáróban csak mint múzeumi tárgy van jelen az életünkben - és idegenforgalmunkban. A működőek közül kétségtelenül a török időkből származóak a legizgalmasabbak. A Rudas, a Rác, a Király ötszáz éves habitusa ismert, a Császár fürdő rejtőzködő török kori magját már kevesebben említenék. A legrégebbi városi tulajdonú intézmény a Rudas, amelyet nem sokkal a hódítók kiűzését követően, 1696-ban adományozott a király Buda városának.

Természetesen ezek a török építmények a későbbi kiegészítésekkel alakultak át jól használható, nagyobb egységekké, maguk a török medenceterek is mutatják a léptékváltást: a mai igények szerint igencsak kicsinyek. A Király fürdő a 18. század. végén kapta ma ismert késő barokk főépületét, a Rác fürdő a barokk fejlesztéseket követően az Ybl-féle kiépítéssel alakult modern intézménnyé. A Király fürdőről érdemes megemlíteni, hogy nem forrásra épült: azért, hogy Buda városfalán belül működhessen, a törökök vállalták, a vizet messziről, a Lukács fürdő környékéről vezetik idáig.

A történet mindig folytatódott

A 19. század végén épült ki a Lukács fürdő és az Ybl féle hatalmas margitszigeti együttes - amelyet a második világháború óta legfeljebb fényképről ismerhetünk -, míg két legpazarabb fürdőnk, a Széchenyi és a Gellért a 20. század elejétől fogadja a közönséget. Jól ismert, hogy a Széchenyi építését Zsigmondy Vilmos korábbi artézikút-fúrása tette lehetővé. A fürdő korábbi, Czigler Győző féle épülete 1913-ban készült, de a szabadtéri medencék és az azokat keretező neobarokk szárnyak csak 1927-ben épültek meg. Ez az együttes Európa egyik legnagyobb intézménye a maga műfajában. A Gellért 1918-ra készült el a szállodával együtt a főváros beruházásában (Hegedűs Ármin, Sebestyén Artúr, Stark Izidor a tervezők).

Ne hagyjuk említés nélkül a Hungária fürdőt, amelynek komplexuma 1893-tól kezdődően a Nyár utca és a Klauzál utca között több egykori bérházat épített magába. A Dohány utcai szárny - amit ma már a szomszédos Continental Szállodával együtt csak romként láthatunk - 1908-ban készült el, Ágoston Emil tervei alapján. (Különös történet, hogy az igényes épületet alig 15 évi működés után mozivá, majd színházzá alakították, mivel a város bezáratta - állítólag elhíresült éjszakai tivornyái miatt.)

Ezeknek az intézményeknek nem csak a gyógyításban volt egyre jelentősebb szerepük, de mint tisztasági fürdők is szolgálták a város egészségét. (Ne feledjük, a városban száz éve lényegesen kevesebb fürdőszoba volt, mint ma!) S eközben a gőzfürdő működött a társasági élet divatos helyszíneként is, éppen mint a kávéházak vagy a vendéglők. Jeles íróink egy-egy átmulatott tabáni éjszaka után a Rác vagy a Rudas fürdőben gyűjtöttek erőt a következő naphoz. A kádfürdők titkos légyottok helyszínének is megfeleltek. A sportolás, a kimondottan uszodai jellegű használat először a Császár, a Rudas, a Lukács fürdő sajátja volt, a Nemzeti Sportuszoda csak az 1930-as évek elején készült el. Ekkor persze még működtek a dunai uszodák, a hajókon kialakított, lécrácsokkal védett szabad vízi létesítmények.

A strand mint modern intézmény az 1920-as évektől terjed Pesten és Budán. A legjelentősebbek a Palatinus, a Csillaghegyi strand és a Római fürdő, de Csepeltől Pünkösdfürdőn és Kispesten át Cinkotáig valóságos strandgyűrű jött létre Budapest körül.

A teljesség kedvéért még meg kell említeni a vízgyógyintézeteket - melyek egyfajta szanatóriumként működtek például a Liget és a Városmajor közelében, a Margitszigeten. Az Erzsébet sósfürdő a mai Tétényi úti Szent Imre Kórház területén gyógyított és szórakoztatott, forrása ma is megvan.

Budapest az 1930-as évek során nemcsak a fürdőváros címet kapta meg, de 1937-ben itt rendezték a nemzetközi fürdőügyi kongresszust, amely budapesti székhellyel egyúttal létrehozta a Nemzetközi Fürdőügyi Szövetséget is. A kongresszus ezt a ránk nézve hízelgő döntését nemcsak a termálvíz kincs vitathatatlan gazdagságával, de a magyar és budapesti orvosi kar felkészültségével is indokolta.

A fejlesztések ebben a hatalmas rendszerben - amit a fővárosi fürdőkultura jelent és képvisel - tulajdonképpen a második világháborúval sem szakadtak meg. A Dagály fürdő, az Újpesti uszoda, a Paskál fürdő - igaz, nagyon vontatott - kiépítése, a rekonstrukciók mellett számos más, kisebb-nagyobb beruházásra is sor került. Létrejött a tanuszodák hálózata, elkészültek a versenyuszodák, s kerületi beruházásban is olyan nagyobb létesítmények, mint például a Kondorosi úti uszoda. Nem feledkezhetünk meg a szállodák - Thermál, Hélia - fürdőiről sem, amelyek tovább gazdagítják a budapesti kínálatot.

Társas tér és mindennapi egészség

Budapest klasszikus fürdői sok ember mindennapjának alkotják részét, programját, de valószínűleg nem tévedünk sokat, ha azt gondoljuk, hogy lényegesen nagyobb azoknak a száma, akik ezekbe soha nem tévednek be, viszont rendszeresen látogatják a város strandjait, uszodáit. Hévíz, Hajdúszoboszló, Sárvár vagy a közlemúltban kialakított más vidéki termálfürdők igen erősen kötődnek a turizmushoz, a gyógyturizmushoz. Jellemzően egyhetes, kéthetes időre veszik őket igénybe a látogatók, belföldiek vagy külföldiek. E kúrákhoz azoknak, akik dolgoznak, szabadságot kell kivenniük, akár ha tengeri fürdőhelyre utaztak volna el. Budapestnek ezzel szemben a legnagyobb lehetősége éppen az, hogy a fürdők világa kézzelfogható közelségben kínálja szolgáltatásait és örömeit. A fürdők, uszodák igénybe vétele tehát sokkal inkább a wellness, a rendszeres napi vagy heti kondicionáló vagy éppen relaxáló órákkal ajándékozhatja meg a látogatót.

Ha így van, helyesnek látszik a következtetés: a budapesti fürdők kiemelt célközönségének nem a turistákat, hanem éppen a helyben lakót, a városi polgárt kell tekintenünk. Ahogy az uszodákban a kisgyermekeket szolgáló úszásoktatás sok család mindennapjának részévé válik (és anyukák szájról szájra adják, ki a legjobb úszómester vagy hogy hol nem fázik meg soha a gyerek), ahogy a rendszeresen sportoló emberek nem tudnak lemondani a napi edzésről, ugyanúgy válhat egyre több ember számára a fürdő használata is az életprogram részévé, hasznos és keresett elfoglaltsággá.

Nem zárja ki ez természetesen azoknak a törekvéseknek a hasznát és értelmét, amelyek a turisták becsalogatását célozzák, de a közönséget figyelve úgy tűnik, ezzel ma sincs különösebb gond. A fürdők a Budapest útikönyvek kínálati listáján a legvonzóbb attrakciókként szerepelnek, kipróbáltan fontos szerepet játszanak a város turisztikai vonzerejében. Nem ritkák a fürdőkben az olasz iskoláscsoportok, a holland nyugdíjasok vagy az üzleti úton lévő vendégek. Miközben azonban tudjuk, hogy a külföldiek számára ezen a téren s ebben a műfajban nyújtott szolgáltatások a turizmus többi szektora számára is jelentős bevételt hoznak, nem szabad elfeledkeznünk a városi közönség hétköznapjairól, arról, hogy rendszeressé kell tenni számukra a fürdőhasználat programját - amihez persze kétségkívül jelentős szemléletváltásra is szükség van, ha most már azok feladatára gondolunk, akiknek dolga, hogy elősegítsék ezt a szemléletváltást, elsősorban a város fiatalabb korosztályokhoz tartozó polgárai körében.

Fürdőinkat ma gyógyfürdőnek nevezzük, s bizonyos értelemben egész megjelenésük a gyógyintézmény imázsát sugallja. Kétségtelen, ez is helyénvaló, s erős tradíciókra alapoz. A wellnessgondolat lényege azonban az, hogy nemcsak akkor kell elmenni a fürdőbe, amikor valamilyen betegség miatt rászorulunk, de a test és a lélek megelőző karbantartása érdekében is. Voltaképpen tudatosítani kell Budapest lakóiban, hogy milyen remek szórakozásra lelhetnek, esetenként lakásuktól alig pár percnyi séta- vagy autóútnyira.

Az élményfürdőnek Budapesten nem valamely extravagáns felszerelésekkel épített új létesítménynek kell lennie, hiszen a török fürdők, a szecessziós nagy termálfürdők, a gőzfürdők önmagukban, működésükben, megjelenésükben élményt adnak. A mindennapos használat divatját segíthetik az olyan egyszerű hagyományok is, mint például a kötényes rendszer, hogy tudniillik a különnemű termálfürdőkbe különösebb készülődés nélkül akkor is el lehet menni, ha nincs kéznél a fürdőruha, a törülköző. A fiatalok megnyerését szolgálhatják az olyan remek ötletek, mint például a Rudas uszodában rendezett éjszakai filmvetítések. Remélhetőleg ezek a programok a most folyó felújítást követően is folytatódnak.

Általában véve azt is hatalmas ajándéknak kell tekintenünk, hogy a fürdők jó része úgyszólván a város közepén van - kérdés persze, hogy nem éppen a munkahelyek és a lakóterületek fogják-e elhagyni a városközponti területeket... Mindenképpen szerencsés lenne, ha az újonnan kialakuló lakóterületekre is kerülne valamely kisebb fürdő, wellnessközpont, éppen azért, hogy a mindennapi használatot megkönnyítse. Nagyobb városrehabilitációs akcióterületeknek például e szerint a gondolkozás szerint elengedhetetlen tartozékuk egy kisebb uszodával is rendelkező sport-központ - mint amilyet a déli Belvárosban kívántak a közelmúltban megvalósítani. Egy ilyen uszoda több réteget is kiszolgálhat: iskolai csoportok, nyugdíjasok, aktív dolgozók egymást váltva használhatják. Valószínűleg szükség is van rá, mert az egyre tetemesebb fenntartási költségek gyenge kihasználtság mellett nem vállalhatók.

Misztikum, de praktikum

Kétségkívül érzékelhető a fürdőknek valamiféle misztikuma. Egy-egy szubkultúrát képviselnek, amit valaki vagy ismer, vagy nem - emiatt azután vagy bennfentes, vagy kívülálló, akárcsak egy erős törzsközönséggel bíró kávéház vendégeként. Ezt a misztikumot nagyon jól erősíti a fürdők architektúrája, fizikai környezete is: a színes fényekkel megvilágított medencék, a mozaikkal burkolt falak, a gőz felhői. Lehet persze, hogy ez a különös világ nem mindenkit vonz egyformán, de aki beleszeret, nem tud tőle szabadulni... (Peter Zumthor, a kiváló svájci építész egy modern termálfürdő tervezése kapcsán heteket töltött Budapesten, hogy ezt a misztériumot valahogy ellesse.) A strandok fejlesztése bizonyos értelemben nagyobb gond lehet, mint ezeké a fedett helyszíneké: forgalmukat a három-négy nyári hónapon belül 15 kánikulai nap hozza, ezen az alapon viszont nagyon nehéz racionálisan gazdálkodni. Világuk plauzibilitását az attrakciók egyre bővülő kínálata határozza meg, így közelíthető a cél, hogy minél több látogatójuk legyen.

Hozzátartozik a képhez s annak értelmezéséhez a tény: az egyes fürdőtípusok a használat során nemhogy elválnak, inkább közelednek egymáshoz, jellemzőiket tekintve. Keveredhet a gyógyfürdő és az uszoda használata; használhatjuk az uszodát strandként; a strand a szaunával egész más szolgáltatást nyújthat, mint nélküle. Természetesnek tűnik az is, hogy az egyes fürdők eltérő közönséget vonzanak: aki az Államigazgatási Főiskola gellérthegyi uszodájába, a hárshegyi exkluzív sportklubba vagy a szállodák uszodáiba jár, nem valószínű, hogy máskor a Dandár utcai fürdő vendége lesz. Jól érezhető a Sportuszoda és a Palatinus nyári közönsége közötti különbség is.

Csak remélni lehet, hogy a fürdők felújítási programja sikeresen ötvözi majd - felismerve ennek a kultúrának a tényleges, de a történelmi gyökerektől el nem választható sajátosságait - a megújulás és a megőrzés feladatait. Rendszeresen meg kell újítani ezeket az intézményeket, hiszen éppen az épség, a tisztaság értékét kell mutatniuk, s nem utolsósorban vonzónak maradniuk a magasabb jövedelmű, fizetőképes rétegek számára is. (Tudjuk, hogy az otthoni fürdőszobák kultúrája kapcsán az elmúlt pár évben nagyon magasra emelkedett a mérce...) Ugyanakkor fontos, hogy az átrendezéssel is járó beavatkozások után is megmaradjon atmoszférájuk, megszokott rituáléik sora.

Végső soron nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy kevés vagy sok-e a látogató a budapesti fürdőkben, uszodákban, strandokon. Ha a Széchenyi fürdőnek évi kétmillió látogatója van; ha a Rudas fürdőben sokszor sorszámot kell osztani a bejutáshoz; ha egy-egy uszodában megtelnek a nagyközönség részére fenntartott sávok; ha egy nyári napon nincs törülközőnyi hely a strand gyepén, azt mondhatjuk: nem kell több vendég. Ugyanakkor minden egyes medence üzemeltetése igen magas költségekkel jár, így minden fizetővendég fontos lehet a fenntartó számára.

Ugyanilyen nehéz arra válaszolni, hogy vajon drága vagy olcsó-e a fürdő: ha így is megtelik, nyilvánvalóan nem drága. Ha csökkennének az árak, és emiatt sokkal több ember sokkal többször szeretné igénybe venni a szolgáltatásokat, az valószínűleg már olyan zsúfoltságot okozna, ami épp a fürdő misztikumát, a relaxáció lehetőségét venné el.

A gyógyfürdők egyik legnagyobb előnye, hogy a társadalombiztosítás támogatásával kedvezményesen is igénybe lehet őket venni, így tehát nem csak kevés kiváltságos ember számára nyitottak. Valószínűleg terjedni fog a wellnessszolgáltatások igénybevétele szociális juttatások formájában - ez ugyancsak azt eredményezheti, hogy a fürdők, uszodák használata a mindennapok részévé váljék. Remélhetőleg a gazdaság erősödése növeli a fizetőképességet, és igazán optimista jövőképünk szerint a szabad idő is növekedhet. Ez a fürdőkultúra számára mindenképpen kedvező. Lehet tehát ígéretes piaci igény az említett kisebb fürdők, uszodák létesítésére - de ne csodálkozzunk, ha a magánfejlesztők csak nagyon lassan és óvatosan, lehetőség szerint közcélú támogatások igénybevételével kezdenek ilyen kockázatos beruházásba. Mindezzel együtt csak tanácsolni lehet mindenkinek, hogy használja ki a meglévő adottságokat: szorítson helyet rohanó életében a víznek, a fürdőnek - ha már nekünk, budapestieknek, itt van karnyújtásnyira a lehetőség.

(Sebestyén László fotóival)