A tömeg oldott hangulatban, a történelmi jelentőség terhét föl nem véve, a vásári mulatságok látványosságait őszintén befogadni akaró lelkülettel topog a Felvonulási téren. Persze a Cirkuszi sátorban nagy a nyüzsgés, de a kiszűrődő zajok nem sarkallnak belépésre, kulturálatlanságom magas foka - és megbízatásom - nem engedi, hogy a Krétakör produkciójával foglalkozzam. Kint az utcán, a nép egyszerű leányai és fiai között akarok benyomásokat szerezni a közelgő - itt akkor lehet ízlés szerint behelyettesíteni: nemzeti katasztrófa, Kánaán, új időszámítás, lehetőség, győzelem, hazatérés megítéléséről.

Háromnegyed tizenkettőkor viszont csöndben kell már lenni, hívja föl a figyelmemet egy sokgyermekes, körülbelül negyvenéves anyuka. Hallani kell ugyanis, amint a műsorvezető nagy engedményeket tesz a hazánkba akkreditált nagyköveteknek: megkondíthatják a harangot. Ami gong, nem harang, de akkor nem jött volna ki ez a félsiket áthallás, az emberek nyolcvan százaléka perspektivikus okokból úgysem lát semmit az eseményekből, auditív élményeire kell hogy hagyatkozzék: érthető a csönd. Szóval a diplomatákat név nélkül, posztjukat magyarul megnevezve szólítják elő, jönnek, kongatnak. Az utolsó Medgyessy Péter miniszterelnök. A várt reakciók elmaradnak, a közelemben egyedül egy Lúdas Matyi Döbrögijének rajzfilmes megjelenítéseivel döbbenetes hasonlóságot mutató, bajuszos úr jegyzi meg: "két lábbal belemennék". Már a miniszterelnökbe, no hát, ha ez nem csak spontán kitörő véleménynyilvánítás lenne, hanem meg akarna próbálkozni a kormányfő inzultálásával, hamar elakadna. A kordont rendőrök, bejáratát tűzszerészek őrzik, nincs helye vitának, kedélyesen hajtják el még a jó szándékú, kíváncsiskodó hazudozókat is (kipróbálva).

De a kapu körül, mondhatni az első sorban már nagyobb a feszültség: az ötvenes, testes Rozália udvariasságnak álcázott heveny, hisztérikus rosszindulattal biztat, hogy álljak el előle, mert nem lát semmit és nem ezért jött - eloldalgok. Nyomban ezt követően a rend két éber, szolgáló-védő őre kezdene okítani-vegzálni egy huszonéves fiatalembert, aki ott merte hagyni gigantikus, ötliteres borosüvegét az aszfalton. Amikor a srác - beszédében műveltségre utaló jelekkel - elmagyarázza, hogy ő bizony kidobná azt egy megfelelő méretű kukába, csak világosítanák fel, hol talál ilyet a környéken: egy szempillantás alatt, nyomtalanul eltűnnek. A bor egyébként nem kannás büntetés, hanem olasz, vörös, minőségi; a srác két lábon járó paradoxon: Msztyszlav-nak hívják (mindenesetre így mutatkozik be), csatlakozáspárti black metal rajongó, azt sajnálja csak, hogy Norvégiába, kedvenc zenéinek hazájába nem utazhat személyi igazolványával.

Nem tisztem becslést adni a felvonultak számáról, a Medgyessy-beszédből amúgy is kiderül, hogy lélekben itt van mindenki. A szöveget Pataky Attila ihlethette: "A csodát nem az EU-tól kell várni. A csoda ti vagytok. Csoda a lelketek. Csoda a szívetek. Az izmotok. A fejetek. A magyar szellem." Ezek a sorok mélyen megindítják a riportert, egyenesen a Hősök tere irányába. Azt azért még megvárom, hogy a konferanszié nietzschei körmondatokkal fesse le a Magyar Posta ünnepi bélyegsorozatát.

A Műcsarnok környéke a vonulóktól és az egyik vendéglátó egység remek, posztmodern esztétikai jártasságáról tanúságot tevő breakbeat zenéjétől hangos. A Hősök terén ugyanis néptánc előadás folyik párhuzamosan két színpadon, a hegedű és más tradicionális hangszerek hangját el kell nyomni valami elektronikus tánczenével, ugyebár. A lüktető, tört ritmusú muzsika táncra csábít néhány tizenéves, proletár származású leányzót, egy lepukkant, alkoholista csöves kinézetű úriember pedig a földön ülve, üvöltve kínálja portékáját: "Négyszázé a villogókat!" A villogó tizenöt-húsz centiméter hosszúságú, "úvés" fényt kibocsátó műanyag rúd technopartikon és a szórakoztatóipari zsargonban parasztdiszkónak nevezett intézményekben divatos. A csatlakozók nem kapkodnak érte.

"Tiszta Sziget!" - kiált föl örömtelin egy rosszul tájékozott, kora harmincas éveiben járó marketing-aszszisztens hölgy, bár kétségtelen, hogy a hömpölygő tömeg kiválthat ilyen képzettársításokat. A Dózsa György úton az Ajtósi Dürer sor irányába egy kismotorból átalakított fagylaltárus száguld éjjel egy óra körül. Teljesen kiszámíthatatlan időközönként lelassít, nem áll meg, bekapcsolja hangszóróit (nem a jól ismert fagyis dallam, de hasonló; ügyes húzás), majd továbbhajt. Aki a lassításkor a közelben van, kap fagyit, a többieknek fityisz. Én azért utánuk rohanok és megkérdezem a sofőrt (mögötte a barátnője kucorog): "Miért rohantok? Arra van Európa?" Nem, "arra hazafelé van", jön a válasz, ezen jól elgondolkozom.

Két srác üres műanyag flakonokkal passzolgatva halad az átlag csatlakozónál gyorsabban a Thököly út irányába. Ad hoc labdájukat időnként elorozza egy-egy szembejövő társaság, ilyenkor nyomban találnak másikat. Némelyik átadás kimondottan látványos: négysávnyi szélességben, két tizenöt fős csoport lábai között megy a halálpontos kiugratás a szélre, amit első érintésből visszatesz a címzett, aztán flottul helyet cserélnek: összeszokottak. A Damjanich utcánál az autók miatt abbahagyják, ekkor beszól egy keserű női hang: - Még ilyet, így ünnepelni a csatlakozást!

(fotók: Sebestyén László)