Azt, hogy a Pilvax milyen szerepet játszott az 1848-as forradalomban, a kisiskolások is tudják, de valahogy úgy tűnik, mintha ez a híres kávéház a semmiből bukkanna elő a márciusi esőben, s pár hónap után a semmibe is hullana vissza. Ez persze nem így volt: elő- és utóélete is sok érdekességet tartogat számunkra.

A ház az Urak utcájában (= a Petőfi Sándor utcában) hetedmagával állt azon a telken, amelyen 1911 óta a mai Pilvaxnak helyet adó bérház dülleszkedik. Tulajdonosa a lengyel származású Libasinszky Vince volt, aki 1837 tavaszán lélegzetelállító újdonsággal lepte meg lakóit és a Renaissance kávéház vendégeit. A Rajzolatok erről számol be: "A Libasinczky-ház az uri utcában egészen légszesszel vala kivilágítva: a benne lévő 15 bolt, a kávéház és a fő hágcsók, minden a legszebb gázfény ragyogott." (E "legszebb gázfény" jóvoltából az üzlet kissé morbid, de reklámnak mindenképpen pompás nevet kapott a pesti rossznyelvektől: "az Örök Világossághoz".)

Ne feledjük, hogy a város utcáin csak az 1850-es évek közepétől kezdődött el lassacskán a gázlámpák fölszerelése, a lakásokban pedig még a XX. század elején is sok helyütt használatban volt a petróleumlámpa, sőt a gyertya. Mi lehetett vonzóbb a sötét, hideg szobácskákban vacogó, friss hírekre, társaságra, szórakozásra vágyó diákfiúk számára, mint egy sok újsággal csábító, pompásan világított, fűtött belvárosi kávéház? "...a fiatal törvénygyakorló maga jószántából is majd mindennap elvetődik az uriutcai kávéházba, mert sok unalmas munkája végeztével... üres óráit itt töltheti el legéldelhetőbben azon vele rokonszenvű, vele egyszőrű társak és vidor barátok közt, kikkel bizalmasan, otthoniasan mulatnia a neki annyira idegen s mindnyájunknak kevés szellemi élvet nyujtó fővárosban legnagyobb gyönyörére válik. [...] Azok, kik e mulatóhelyen ujságot nem olvasnak, nem tekéznek vagy a játszókat nem nézik, többnyire politikai vagy irodalmi dolgokról szoktak egymás közt beszélgetni... faggatják egymást mindenféle szövevényes (captiosus) jog-kérdéssel, s a magyar törvények majd minden szakát nagy tüzzel vitatják meg" - meséli Vahot Imre. Ráadásul "Privorszky, a kávéház tevékeny tulajdonosa mindent elkövet hasznos friss forráskint megújuló ifjú vendégseregének jókedvbeni tartására s kielégítésére, s minthogy udvarias, szíves és nem szolgalelkű magyar ember, a fiatalság bizalmasan társalog és játszik vele."

Privorszky Ferencet 1835. június 1-jén iktatják a pesti kávés céh tagjainak sorába. A Regestrum Arendatorum, a bérlők jegyzéke szerint akkor 26 esztendős. Katolikus, a Hont vármegyei Ipolyszalkán született. Korábbi működéséről nincs adatunk.

Mivel kényezteti vendégeit e szívélyes férfiú? Például azzal, hogy "kávéháza csinos termét mindinkább díszesíti, kényelmesíti; különösen hódolva az ifjúság lángoló honszerelminek, buzdító jelül Bezerédy, Deák Ferenc, b. Eötvös, Fáy András, Kossuth, Klauzál stb. derék hazánkfiai arcképeit függeszté a falra." A vendégeknek egy ideig nem kisebb híresség muzsikált, mint Rózsavölgyi Márk, akinek a kávéháztól való megválását Vahot ebben az írásában így nehezményezi: "fölötte kár, hogy most már jeles hangszerzőnk, Rózsavölgyi kis zenetársasága nem játszik e helyt, hol azelőtt válogatottabb magyar nóták előadásával lelkesítő hatást eszközlött."

Búcsúzzunk ezzel a lelkesedéssel a derék Privorszkytól. Még sokáig meghatározó személyiség marad a pesti kávéházak és a céh történetében, de utolsó üzletébe annyi pénzt öl, hogy nem tudja visszafizetni a hiteleket. Megrendítő sorsra jut: a pesti szegényházban végzi.

A kávéház 1843-ban színre lépő új bérlője "régi bútordarab": a volt kávéslegény, Pillvax Károly. (Az anyakönyv tanúsága szerint így írta a nevét, két l-lel.) Felesége követelésére teszi saját nevét a firmára. Újabb átalakításra is rászánja magát. A Regélő 1843. augusztus 20.-i híradása szerint "...az oldalfalak hosszanta elfutó boltívekbe arabeszkek és füzérektől környezve, egy-egy jeles magyar előd arczképét festeté al fresco, minők... Zrínyi, Rákóczi, Szent István, Mátyás király, Révay stb. mind olly nevek s férfiak, mellyek szintoly elmés, mind jellemző emblemául szolgálhatnak egy magyar, s különösen törvénygyakorlók kávéházának. A festés igen sikerült. Laccataritól való."

Laccataris Demeter nem az egyetlen jó nevű művész, aki kávéházcégérek és -falak festésére vállalkozik. Lyka Károlytól tudjuk, hogy a Redoute (= Vigadó) kávéház 1847-ben készült mennyezetén magyar királyok és hősök ékeskedtek. Ugyanebben az évben a Séta téri Steingassner kávéházban, amelynek belsőépítésze Feszl Frigyes volt, a falakat "...két külföldi, akadémiát is végzett fiatal festő... Joseph Wehner és Wilhelm Kitzerow festette ki. Ott lehetett látni a falakon a kor színpadi hírességeit, Elsler Fannyt, Grisit, azonkívül különféle életképeket."

A sort hosszan folytathatnánk, de már ebből is látszik: a századforduló híres budapesti kávéházi belsőépítészete nem előzmények nélkül való. Csak hát ebből az időből eredeti állapotban semmi nem maradt fönn, sajnos még ábrázolás is alig-alig. Néhány színezett rajz mellett ismerünk viszont leírásokat, amelyekből kiderül: az üzletek nagyon is derűs, tarka képet mutattak, s ez a tarkaság nem nélkülözte a politikai felhangokat sem. Johann Georg Kohl 1840-ben írt útirajzában meséli: "Az új, divatos pesti szállodákban... a berendezés olyan szép, hogy bármelyik párizsi hotelben megállná a helyét. Minden szállóban van egy kávéház is, ahol a legkülönfélébb újságok közül válogathatunk... a díszítésben általában a nemzeti színeket kedvelik. Bárhová is fordulunk ebben az országban, mindenütt e három színbe botlik a tekintetünk. Piros-fehér-zöld a székek és kanapék kárpitja, az inasok és lakájok ilyen libériát hordanak, minden kávéházban, étteremben ezeket a színeket látjuk..."

A Pilvax következő bérlője, Fillinger János 1846-ban veszi át a stafétabotot volt főnökétől. Ekkor még demokratikusabbá válik a hangulat, a közönség. A Honderü újságírója 1846 nyarán így gonoszkodik: "... a török császár az európai statusquo' egyik legjelentékenyebb tényezőjének hadat üzent (...) A fontos európai tényező, mellyről szólunk, a világhires Pilwax kávéház, a hatalmas nagyur pedig annak rózsapiaczi collegája a derék törökcsászár. Mondják, hogy a fiatalság egy része oda hagyta volna uri utczai tanyáját, s azt az emlitett rózsapiacival cserélte föl... ha a hirnek hitelt adhatni, az elpártolók azt vették volna rossz néven kávésunknak, hogy azon »szent hely« küszöbén olly halandók is merték betenni lábaikat, minők egy szabólegény avvagy varga vagy épen bérkocsis. Nekünk, kik a társalgási aristocratiának nyilt barátai vagyunk, lehetetlen rosz néven vennünk a fiatalságnak ezen aristocraticus demonstratióját; csak azt nem tudjuk egészen megfogni, hogy azok, kik a Pilwaxnál a communismusi elemet repraesentálták, hogy mondom épen azok válnak el atyjoktól illy anti-communistai indokokból. [...] Mondják, hogy az elpártolt töredék' diplomatái ki akarják irtani (Európában) föld-szinéről a szegény törökcsászárt, s helyette gr. Batthyány Kázmért vagy Kossuth Lajost kiállitani czimerül." (Hogy végül valóban mentek-e vagy maradtak, nem tudjuk, de azt igen, hogy a Török Császár a Belváros bontásáig változatlan néven működött.)

Fillinger János lesz tehát Petőfiék kávésa. Ő az, aki a kedvükért kiakasztja a falra a francia forradalom nagyjainak portréit és a Bastille képét. Ő tűri békésen, hogy csizmás lábbal ugrálnak a biliárdasztal zöld posztóján, ő pörköli a kávét hajnalban az udvaron a hideg márciusi esőben, hogy friss főzettel várhassa ezt a rebellis bandát.

És a szabadságharc bukása után a hagyomány az ő személyében él tovább: mivel a Pillvaxot az állandó rendőri zaklatások miatt 1851-ben ott kell hagynia, a Sebestyén téren bérel kávéházat. Bár a rendőrség továbbra is szemmel tartja, sőt egyszer bosszúból vagy figyelmeztetésképpen szét is veri az üzletét, továbbra is nála találkozik a belenyugvást nem ismerő fiatalság. Dalmady Győző meséli: "...alig fértünk el olykor, kivált szerdán és szombaton délután, midőn czigányzene is szólott... Majd a Patikárius-testvérek híres zenetársasága, majd a Sárközi- és Kecskeméti-féle társaság régi jó magyar nótái... Legvégül megszólalt a Marseille-i és a Rákóczi-induló, s ezek frenetikus kitörését keltették fel a tapsoknak és a lelkesedésnek, míg csak háromszor-négyszer el nem játszották."

1861 márciusában Fillinger János - sokadik nekifutásra - végre megkapja az önálló kávésjogot, áprilisban pedig Privorszky Ferenc elnök jelenlétében aláírja a felvételéről szóló hivatalos bejegyzést a kávéstársaság beírókönyvében. A megfontolt, kalligrafikus kézjegy úgy elmaszatolódott, hogy nem tudjuk elhessegetni a szentimentális gondolatot: Fillinger apónak a nagy pillanatban kicsordult a könnye. Az öreg kávés 1868-ban halt meg: nagy szégyen, hogy nem tudni, hol (volt) a sírja.

Hogy aztán mi volt az Urak utcájában? Egy darabig néma csönd. Aztán a bontás előtti utolsó gazda, Schovanetz János 1881-ben saját költségén megfesteti Petőfi és Jókai arcképét. A Nemzeti dal egy bekeretezett példánya mellett függnek kétfelől a falon, és Schovanetz reggelenként kalaplevéve üdvözli őket. Az öregúr, aki ugyanott előzőleg főpincér s talán már korábban is pincér volt, az üzlet régi nevét is visszaadja: ő teszi ki a "Pilvax" feliratot a ma ismert írásmóddal.

Búcsúzóul idézzünk Kosztolányi nekrológjából, amellyel 1911-ben, a ház bontásakor köszön el a Pilvaxtól A Hét hasábjain. "Reggelizni idejártak a régi buda-pesthiek, podagrás öreg urak és fogatlan nénikék, akik németes fekete kalapban ültek itt, és édes langyoskávét ittak, túrósbélest aprítva beléje. A pinczér szinte zavartan állott a töpörödött mumiák előtt: vajjon a »Hölgyfutár«-t hozza-e, vagy a »Honderü«-t? Éjfél felé pedig a legfiatalabb budapestiek, a hangulat-inyenczek, a mult-imádók zörögtek be, a rumtól és a szines szeszektől lángoló fejjel... Dobogtunk a korhadt deszkákon, veregettük az asztalokat és székeket, szellemeket idéztünk. Egyszer egy tréfás társaság bevetődött ide márczius tizenötödikén s óriási kokárdákkal, izzó frázisokkal megismételte a forradalmi jelenetet, a naiv, fiatalos királytipró tableau-t, ott, a hires asztalon, a Petőfi-kép előtt. A kasszatündér és a pinczérek csodálkozva nézték. Mintha a forradalomba zökkentek volna vissza, a fejükhöz kaptak és magukra eszméltek...

Olyan volt ez a kávéház, mint egy lehangolt zongora. Mindenét, ami zajt ad, a kilincseit, az üvegeit, a poharait félhanggal lejjebb stimmelte az idő, s hamisan, fájón csörömpölt... Most, hogy eltűnt a fantázia határtalan birodalmába, talán még érdekesebb lesz, s a jövő nemzedék lázzal és új színekkel bokrétázza be. Mi csak egy öreg kávéházat láttunk benne. Egy szigetet, s körötte nem az élet folydogált, de a történelem. Gőgös és elzárkózott volt - ahogy egy konzervativ arisztokratához illik -, úgy is halt meg. Puritán és szolid maradt mindvégig.

A telefont az utolsó napig se vezette be."