BUDAPEST Amikor 1945 októberében megjelent az első szám, a megrokkant Budapesten még szárnyalt a szándék. A városszeretet büszkesége válogatta az írásokat. Igényes, hozzáértő, pontos szövegek, tudós ügyszeretettel rendezett illusztrációk, szenvedélyes tisztelete a tárgynak: a városnak magának készült a lap. 1947 decemberéig tartott a lendület. Már hónapokkal korábban támadja a közgyűlés a város kiadásában megjelenő lapot, a Nemzeti Parasztpárt, a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt képviselői vállvetve szónokolnak a finanszírozás megtagadásának indokoltsága mellett: "A dolgozók nem olvassák, ebből a lapból nem sok demokratikus átnevelést kapnak"; "romantikus, kispolgári, idillikus hangulatot próbál teremteni"; "luxusfolyóirat... nem kulturszükséglet".

Sokan élünk ebben a városban, akik nosztalgiával emlékszünk vissza erre a folyóiratra. Egy olyan korban jött létre, amikor az igényesség és a hozzáértés felszámolandó luxusnak minősült; s nem lehet tagadni, amikor másodjára, 1966-ban újraindult, sem volt még minden rendben a minősítése körül. A magyarországi szocializmus első nagy reformhullámához kapcsolódó szellemi mozgalom termékeként újraszületett Budapest nélkülözte minden vonását az olyanfajta propagandasajtónak, amelytől a nevelést, a meggyőzést várta a politika. Ahogy az is tény, hogy XXVI. évfolyamát zárva ismét arról tett bizonyságot a produkció: igyekszik megmaradni a politika szolgálóleányának jelmezében, amit a végjátékban már a szellemi függetlenség maradékát is felszámoló, gyanús igyekezetek ráaggattak; továbbá, hogy amikor megszűnt - most már tudjuk: tizenöt évig tartott a szünet -, a rendszerváltással átalakuló várospolitika maga húzta meg felette a lélekharangot, kisajátítva saját tematikájának, a civakodó önkormányzati belefeszüléseknek. Időközben azonban - abban a huszonhat, részben csonka évben, amelyben a folyóirat számai megjelentek - mindig jelen volt a szerkesztés parancsnoki hídján, az érkezés kikötőinek szellemi dokkjaiban az a fajta igényesség, amivel annak idején Lestyán Sándor és Némethy Károly útjára bocsátották. Szempontjait nem tagadta meg Mesterházi Lajos sem. Különösen nem a Vargha Balázs-Jávor Ottó páros, amely nagyjából két évtizeddel ezelőtt újra kristálytisztára törölte a város luxusának tükrét: megmutatták önmagának a várost, kendőzetlenül. De a szépet, az okosat, a tudhatót, kultúrája-hagyománya arcvonásait, lényének lényegét, hogy polgárai lehessünk az otthonunknak végre, mert ez minden szellemi fényűzésnek ebben a tárgyban az alfája s az ómegája.

Polgárnak lenni sokan akartunk ebben a városban. S voltunk polgárai mindig is, bármilyen tornádó söpörte volna el tartásunk támasztékait. Akartunk tudni róla mindent, ami fontos, megérteni, megélni természetét, az egyetlent és összetéveszthetetlent. Élményét az ittlétnek, fölépítve a jelenvalóság titkos sírkamrákat nem rejtő piramisát. Budapesti feeling - mondja ma a pesti, ha a megfelelő kifejezést keresi, amellyel leírhatja érzés, élmény, érzelem együtt futását; mert a magyar ma sok mindent másként mond, mint annak előtte. De nincs előjele ennek a következtetésnek. Nincs a polgár szónak sem a mi olvasatunkban. Szép szavunkat józanul használjuk.

Akik most összefogtunk, civil igyekezetből, újra azt akarjuk, amit az alapítók. Közös reményünk: lesz erőnk, tehetségünk hozzá, hogy a város folyóiratából újra a régi fény sugározzék. Hogy aki Budapestre kíváncsi, kétezer évére - múltjára, értékeire, jelenségeire, figuráira, ünnepi arcára -, kíváncsi a városlakókra, a polgárra, aki kultúrájával, múltjára alapozva, építi szépnek remélt holnapjait, megtalálja kérdéseire a választ ezeken a hasábokon.

Ilyen álmainkban BUDAPEST