A mi környékünkön az ősz beköszöntekor teherautók jelennek meg, szürkére mázolt IFA-k jönnek, s a rakodóterük tele fahasábokkal, világítanak messziről ezek a nyers színű tuskók, a halom legtetején még egy vesszőkosár is billeg, tele egymásra állítgatott tűzifával, amikor egy ilyen teherautó megjelenik, megáll a forgalom, mert nemigen fér el mellette már más, ráadásul a sofőr hordja fel a fát, fel a lépcsőn, aztán meg le a pincerekeszbe, leállítja a motort, atlétatrikóra vetkőzik, és a hátára kapja a vesszőkosarat, s amikor harmadszor fordul, már végig a sétálóutcán úszik utána a csípős izzadságszag, pedig a kocsi rakományán még meg se látszik a hiány, a ház kapualjában meg egy ünneplőruhás nénike áll, hol lelép a járdára, hol meg visszakapaszkodik a lépcsőkre, mintha így akarná segíteni a cipekedést, s igyekszik a mellette elfújtató atlétatrikós sofőrt megszólítani, legalább a járókelőkkel szóba állni, hiszen ők is láthatják, micsoda hatalmas és gyönyörű halom fa ez, nem csoda, hogy az imént egy szemüveges férfi vásárolni akart belőle néhányat, a kandallójukba kellene, ezt mondta, s még hozzátette, milyen kár, hogy ez a sok nyers fa egyszerűen csak füstté és hamuvá válik, az lenne kár, ha valóban nyers lenne, válaszolta, hiszen akkor meg se venné, és az lenne kár, ha valóban csak hamu és füst lenne belőle, de szerencsére azért meleget is adnak, ezen viszont a szemüveges férfi megsértődött, ki tudja, miért, mintha a fát nem azért vásárolná az ember, hogy fűtsön vele, sok furcsa ember járkál errefelé mostanában, például miközben az IFA pöfögve próbált magának parkolóhelyet keresni, és a

Felvidéki András: Eklektika

Macskafogó nevezetű presszó törzsvendégei a kerek műanyag asztalokat ütögették, és harsány kiáltásokkal biztatták a sofőrt, mintha a zöld szőnyeg, amit a presszó elé terített a tulajdonos, valami futballpálya partvonala volna, és ők az előrenyomuló középcsatárt bíztatnák újabb testcselre, mindeközben szemközt, a most épült házban zene szólalt meg, és dobok püfögnek azóta is, házavató van, léggömbök és színes szalagok, új lakók, új lakások, új szomszédok, annak örömére, hogy beépült ez a foghíj, meghívócédulákat dobtak be minden környékbeli lakó postaládájába, de lám, hiába a terítővel letakart hosszú asztalok, hiába az udvaron felállított sátor, alig néhányan jöttek el, két hatalmas hangfal mögött elektromos orgonán játszó férfi ül, előtte meg egy szőkére festett, kövér nő álldogál, a nyakán kidagadnak az erek, és Isztambulról énekel, csupa rúzs a szája, és közben a hatalmas bográcsot bámulja, amely színültig telve pörkölttel, hiszen a környékbeli lakók csak az ablakokba és az erkélyekre álltak ki, hogy megnézzék, miféle ez a zaj, de arra már senki nem vette a bátorságot, hogy leüljön az asztalokhoz, tányért fogjon vagy a csillogó poharakkal feltornyozott italospulthoz álljon, hiába vár a színes prospektusaival készenlétben egy lenyalt hajú, öltönyös férfi, és hiába kiabálja a mikrofonba a szőke nő, hogy ez a mulatság a régi és az új lakóké, s ráadásul az építőké is, például a színpad mögött nem bontották még el a szerszámoskamrát, s most ott négy munkás üldögél a felfordított hordókon, a lábukon kifűzött fűzővel a bakancs, az ötödik munkás meg éppen közeledik a cukrászda felől, és fehér műanyag poharakban kávét hoz, menet közben néha megfújja a kezét, hogy így hűtse a bőrén a kávé forróságát, szemközt meg a Ki-Ki feliratú ruhabolt kínai tulajdonosa egykedvűen dől hátra az utcára kitett székében, a szeme valahová a távolba réved, túl a falakon és a túl az utcán, a keze a hatalmas farkaskutyája bozontját vakargatja, ennek a kutyának egyébként olyan hosszú bajsza van, mint egy macskának, ám a feje nagyobb, mint egy focilabda, a kínai boltos még arra se zökkent ki az álmodozásából, hogy mellette zümmögve és kattanva kinyílt a rácsos kapu elektromos zárja, és egy fejkendőbe, mellénykébe, ingbe, rakott szoknyákba, harisnyába és fekete félcipőbe öltözött asszony lépett ki az utcára, éppen a hosszú bajszú kutya mellé, ugyanis ebben a házban erdélyi asszonyok szoktak megszállni, nagy szatyrokkal jönnek Kolozsvár mellől, és gyakorta nem tudják kinyitni az ajtót, ilyenkor hosszan álldogálnak a rács előtt, és méregetik a járókelőket, hogy melyiket volna tanácsos megszólítani, s melyiket okosabb szótlanul hagyni, ez az asszony azonban láthatóan már nem először jár errefelé, s megsimogatta a kutya fejét is, miközben az IFA teherautón tornyosuló tűzifát nézte, milyen kár, hogy nem ott élünk, ahol a levelek vannak, mondta a kínai boltosnak, élni jó, válaszolta a boltos, és a falakon túlra nézett, a levelek közt folyton változna a világ, folytatta az asszony, és ez nem csak szép volna, de soha semmi nem látszódna ugyanolyannak, lehullanak a levelek, bólogatott a kínai, lehullanak, ez igaz, ez a rendje, mégis szép volna talán, az én férjem traktoros volt, mondta az asszony, és amikor szántania kellett, kilazulhatott valami csapszeg, ő meg hátramászott menet közben, hogy megigazítsa, így történt, hogy megbotlott, leesett az ekevasak közé és beszántotta magát, beszántotta abba a földbe, amit éveken át forgatott, a gyomrát fordította ki az eke éle, sárga és vörös, a traktor meg csak ment tovább, hasította a sárga földet, mintha mi sem történt volna, éppen olyan színű volt az agyagos föld, mint azok a fahasábok azon a teherautón, sárga, bólintott a kínai, ezt értem, sárga bizony, a férjem élt még néhány napig, pedig a vasak összekaszabolták a beleit, igen, bólintott a kínai, és meglegyintette a kutyája fejét, odabent, a házudvaron a kövér szőke nő újra énekelni kezdett, szállj el, kismadár, szállj, szállj, messze szállj, kiabálta bele a mikrofonba, miközben a kávéspoharukat szorongató építőmunkások fásultan bámulták a fenekét, a sárga színű ruha átizzadt gyűrődéseit, amelyek kirajzolták a tangabugyi vonalát, és az udvaron mindenhová befurakodott a pörkölt szaga, én különben is azt gondolom, hogy még a füstje se veszik el ennek a fának, állította meg a fűzfakosaras sofőrt az ünneplőruhás nénike, hogy tetszik ezt gondolni, nézett az rá értetlenül, hogyan, hogyan, nézzen csak fel egyszer a téli felhőkre, hiszen azokban benne kell hogy legyen minden elégett fahasáb, ősztől tavaszig, nem tudom, kezitcsókolom, fújt egyet a sofőr, én nem szoktam a felhőket bámulni, viszont még egy kosár, és készen vagyunk, bezzeg ezekben az új házakban már pincék sincsenek, nemhogy fát hozatnának a fűtéshez, csakhogy akkor mi lesz a maga teherautójával, vagy mi lesz magával, én nem azon gondolkodom, csókolom, hogy mi lesz, hanem azt csinálom, ami van, kedves vendégeink, köszönjük, hogy meghallgatták a műsorunkat, hajolt meg az üres asztalok felé a szőke nő, és kívánjuk, hogy mindenki boldogan éljen ebben a szép, új környezetben, ezekben a kényelmes, új lakásokban, mi most elköszönünk, vanília-csokoládét kérek, állt most már a cukrászda utcai fagylaltospultjához a rakott szoknyás asszony, és az előre kikészített pénzt az üveglapra számolta, ne, kiabálta a kínai boltos a kutyájának, ne, mert az nem bírt ellenállni a csípős izzadságszagnak, és az atlétatrikós sofőr lábát kezdte el szagolgatni, elmész innen, te dög, lendítette meg a lábát a teherautós, nézzenek oda, micsoda egy állat, akkora feje van, mint egy futball-labda, aztán szabadon mászkál, le van szarva, legyintett odafent a színpadon a szőke nő, az elektromos orgonán játszó férfinak mondta, csakhogy elfelejtették kikapcsolni a mikrofont, ezért hát mindenki hallotta, még odafent az ablakokban is, ha szar volt, hát szar volt, szorította a mikrofont a két vaskos melle közé a nő, és megrázta a fejét, hogy a szőke haja a vállára hulljon, csókolom, intett vissza a sofőr, aztán a tüzet is nézze ám, ne csak a felhőket, és visszavette magára a kék zubbonyát, beindította az IFA teherautót, fekete füstgomolyokat pöfékelve a járda fölé, dehogy volt szar, nagyon is jó volt, válaszolta az elektromos orgonás, és vágyakozva nézte a mikrofont, profi munka, csak ennyit mondhatok, profi munka, gondolod?, nézett rá hálásan a nő, nem csak gondolom, biztos vagyok benne, akkor köszönöm, tudod, hogy én soha nem hazudnék neked, még akkor se, ha nekem az jó volna, és az IFA lassan, óvatosan gördült ki a parkoló autók közül, a Macskafogó nevezetű presszó elé kitett asztaloknál élvezettel nézték a mutatványt a törzsvendégek, a söröskorsókba kapaszkodtak, és a lábukkal alig észrevehetően rugdalták a zöld filcszőnyeget, akárha egy izgalmas labdarúgó-mérkőzés közvetítését látnák a televízióban, és még akkor is mosolyogtak a korsók fölött, hogy rég elment a teherautó, mint ahogyan elment a délelőtt is, mert mosolyogni jó, ez legalább bizonyos, sárgán zubogott a fény a házak közé, és valami csípős szagok úsztak a levegőben, aztán már az se, mert elment a nyár, csak a kipufogógáz kékes felhőcskéi lebegtek várakozóan az utcai díszburkolat fölött.