Tetőtől-talpig díszben a város

A téli ünnepkör népszerű szokása a karácsonyfa-állítás. A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára a kifejezés első előfordulását 1846-ból adatolja. A német mintából alkotott tükörszónak a Christbaum, Weihnachtsbaum az eredete. Összegyűjtöttük, mikor került be a természetből az otthonunkba, és mikor vittük ki a közterekre. Hogyan változott gyakorlatának üzenete a mögöttünk lévő másfél évszázadban.

Magyarországon a bécsi udvar ösztönzésére terjedt el a díszes karácsonyfa állításának rítusa – akkor szigorúan családi keretek között. Először csak az arisztokrácia körében, majd a főúri famíliák közvetítésével szép lassan honosodott meg a polgárság otthonaiban.


Tetotol_01.jpg

Pesten (Martonvásáron) az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, de már 1815-ben ismerte a szokást. Lehet, maga Beethoven súgta azt az ötletet a hosszú zongoraleckék közben, hogy az óvodás porontyoknak is legyen szebb ünnepük. Erre először 1828-ban, a krisztinavárosi kisdedóvó intézetben, az Angyalkertben került sor. „Egy karácsonyfát állítottak fel, s erre számos játékot, sőt hasznos tárgyat aggattak és kivilágították. Sok előkelő uraság, pártfogó és gyermekbarát, sőt a legtöbb gyermek szülei is jelen voltak, hogy örvendjenek e szép gyermeki látványnak. Miután minden készen állt, a gyerekek ünneplőbe öltözve bevonultak a terembe, mégpedig ünnepélyes rendben, páronként; körüljárták a fát, majd leültek a nekik kijelölt helyre.”


Jókai: A koldusgyermek
Mint Podmaniczky Frigyes báró naplójában említi, 1826 táján már náluk is volt ünnepi fa, amelyet a család egyik nőtagja importált Drezdából. Petőfi, számos irodalmi nagysággal együtt 1844-ben Pesten Vachott Sándoréknál töltötte a karácsonyestét, ahol a háziasszony, Csapó Mária bemutatta a társaságnak meglepetését: „...A karácsonyfa bemutatása az estelizést megelőzve történt; – nagy éljenzések fogadták a fát, melyen a gyertyácskáktól megvilágitva, minden jelenlevő számára tündöklött egy-egy parányi ajándék, Kugler cukrász gyártmányai.” (Lukács László közlése az Etnográfiában.)
Jáki Ferenc osli plébános – a gróf Hunyadi család egykori házi papja –1855-ben a falu iskolás gyermekei számára rendezett karácsonyfa-ünnepélyt. A század közepétől aztán már a polgárcsaládok körében is sor került erre az eseményre.


Tetotol_02.jpg

A téma a magyar szépirodalomban A koldusgyermek című elbeszélésben jelent meg először 1854-ben, Jókai Mór tollából. (Dickens Karácsonyi éneke korábban, 1843-ban már erről szólt.) De a Vasárnapi Ujság még 1895-ben is ezt írja a korábbi évtizedekről, megerősítve a feltételezést: valójában csak a 19. század végén válik általános szokássá a karácsonyfa-állítás (amihez már a kezdet kezdetétől a közösségi jótékonyság gesztusa is társul): „A karácsonyi misztériumok, a betlehemesek tréfás mulatságai nagyban divatoztak, de karácsonyfának hire-hamva sem volt. A régi magyarok legfölebb disznótort ültek ezen a napon… A felvidéken a szepesi németek, Erdélyben a szászok hozták be a karácsonyfa divatát, most mind általánosabbá válik az országban, noha az Alföldön most is igen sok vidék van, ahol (…) nincs szokásban.”

Szegények és jótékonyak
A művelődéstörténet szakírói közül eddig még senki nem vállalkozott arra, hogy rendszerezze és összefoglalja, hogyan vált társas eseménnyé, közösségi akcióvá s egy idő után köztéri attrakcióvá Budapesten ez a 19. század végére testet öltő szokás. Fotókat gyűjtöttünk, hogy ennek a folyamatnak a rögtönzött vázlatát rögzíthessük, megágyazva talán a további kutatásnak.


Tetotol_03.jpg
Tarackágyú az ajándék a fa alatt…

Az első fénykép, amit be tudunk mutatni, 1906-ban készült a józsefvárosi, Mosonyi utcai toloncházban. Ebben a speciális büntető intézményben gyűjtötték össze a koldusokat, utcán csellengőket, csavargókat ideiglenes fogságra. A Tolnai Világlapja újságképe elfogadható bizonyíték arra, hogy kisebb közösségekben vagy mint itt, az egy „csoportba” kényszerítettek körében – ama óvodai első után fél évszázadon át (de természetesen később is) – már jelen volt a városban az ünneplésnek ez a ceremóniája.


Tetotol_04.jpg
Karácsony, kenyér, árvák (1920)

Érdekes, késői – a felvétel 1937-ben készült – és rendhagyó változata ennek a gyakorlatnak, amikor a gangon a pesti bérház együtt ünnepel a feldíszített fa előtt. De ha jobban megnézzük a jelenlévők ruházatát, s felfedezzük a rendőrt is az esemény közepén, talán valószínűbb, hogy itt is valami jótékonysági akcióról lehet szó. (De akiknek szól, még nem érkeztek meg a tetthelyre…)
Újabb bizonyíték az – olykor kényszerűen közös – ünneplés szokásának elterjedésére a frontkarácsonyoké. Az első világháború valamely harcálláspontján készült a fénykép, amelyen a honvédek egy Skoda 30,5-ös Mörser-mozsárágyú körül gyűlnek össze valahol az Isonzónál az otthont idéző, karácsonydíszes miliőben.
A húszas, harmincas, negyvenes években aztán a város közterein gyűjtik maguk köré a szegényeket az ünnep fái. Szinte kizárólag jótékonysági gesztusként. Az 1920-ban készült fényképen kenyeret osztanak (szó sincs kalácsról, általános a nyomorúság). Majd – talán – 1930 lesz az az esztendő, amikor először megjelenik a Mindenki karácsonyfája. Mint a Tolnai Világlapja képaláírásából kiderül: „…Budapest több pontján, a templomok előtt és a tereken karácsonyfákat állítottak fel, amelyek alatt a főváros szegényei szeretetcsomagokat kaptak.”

Kicsit későbbről egy olyan kitüntetettpontján is állt a díszbe öltözött fenyő, ami inkább lépcsőfeljáró, mint tér, de mindenképpen méltó hely az ünneplésre, tisztelgésre. 1936-ban a Gellért szobor alatt volt egy karácsonyfás csomagosztás.


Tetotol_05.jpg
Fenyő a parlamenti kupolában (1963)

Ugyanebben az esztendőben írja a Népszava (az általános helyezet részben más nézőpontból megvilágítva): „Esnek a karácsonyfaárak. Már erre sem telik. Alig százéves szokás a karácsonyfa állítás itt, a Dunavölgyön, de úgy odagyökeresedett az életünkhöz, hogy már régen elvesztette szimbolikus értelmét. Egyszerűen a szívünk pillanatnyi melegségét, az agyontiport, letagadott, szinte szégyenlett jóságunknak egyórai fellobbanását jelenti a karácsonyfagyujtás. Egy pillanatnyi megfeledkezést a vergődő szegénységről, a szorongó rettegésről, amiben élnünk kell. Most ez is sok helyen elmarad.”


Fenyőünnep-kereskedelem
Hosszú szünet következik Budapesten (is) a város köztéri-közösségi karácsonyfás szokásrendjében. Majd csak 1957-ben (biztosan nem véletlenül akkor) lép egy „bátrat” először a hatalom. Az ország 2400 legjobb úttörőjét hívják meg a Parlamentbe, a „Fenyőünnepre”. A kupolacsarnokban ezt követően évről-évre megismétlődik aztán az esemény – átrendezett körülmények, viszonyok és szándékok kulisszái között.
Nem szeretnék feltételezésekbe bocsátkozni, de a Kádár-kori kedves vezetőket valószínűleg kettős cél vezérelte. Egyrészt a lebutított, megfélemlített nép körében minél nagyobb népszerűségre szert tenni. Másrészt cél lehetett – az egyházak amúgy is a partvonalon voltak –, a legszentebb egyházi ünnep deszakralizálása. Jézus születése legenda, feltámadni sose fog. (A jó kommunista nem kér sem engedélyt, sem bűnbocsánatot az Istentől.)


Tetotol_06.jpg
Ünnep a gangon (1937)

Budapesten az 1990-es évek közepétől a Parlament előtt, a Kossuth téren gyönyörködhet a közönség – új nevén – az Ország karácsonyfájának látványában. 1998-tól pedig a Vörösmarty téren is, az ünnepi vásár kellékeként. Ez a gesztus a Hungaroton Hanglemezgyártó Vállalatnak volt köszönhető. Ezért aztán bakelitkorong-borítókkal díszítették sudaras magasáig. S ezzel el is érkezünk a merkantil-jelenkorig (lásd az ősidők óta kísértő bécsi mintát).


Tetotol_07.jpg
Mindenkinek, Gellért alatt (1936)

Húsz éve immár hogy a köztéri fenyőfaállítás újra elmaradhatatlan Budapesten, szinte mindig karácsonyi vásárral párosítva. Ma már lesajnált település vagy közösség az, amelyiknek nincsen hatalmas és felcicomázott ünnepi fája valamely főtéren vagy az önkormányzati épület előtt. S viharosan terjed a kertes házakban magának az épületnek, az utcán az élő fáknak feldíszítése is, színes villanygömbökkel, ledes izzókkal.
Hogyan is maradhatnánk ki éppen ebből?