Nagy-Budapest alternatívák 1945–1956

1945. október 23-án létrejött Nagy-Budapest. Ha az olvasó felkapja a fejét, hogy nem így tudja, természetesen igaza van. A Budapest és a szomszédos települések közigazgatási egyesítésével kialakított egységes főváros – 7 addig önálló város és 16 nagyközség bekebelezésével – valóban 1950. január 1-jével jött létre. Utólag kevés szó esett arról, hogy Nagy-Budapest létrehozásának nem a teljes közigazgatási egyesítés volt az egyetlen lehetséges formája.

Budapest és környéke
Forrás: Haltenberger Mihály: Nagy-Budapest falvai. Városi Szemle 1947

1945-ben a jelzett napon nem közigazgatási, hanem városrendezési értelemben egységes nagyvárosról döntött az 1870 óta fennálló patinás városrendező hatóság, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa. Ekkor az ostrom utáni újjáépítés volt a napirenden lévő fő feladat, de ezt kezdettől fogva szerették volna összhangba hozni a korszerű városrendezés távlati céljaival. Ennek jegyében mondta ki az FKT testülete, hogy „Nagy-Budapestet városrendezési szempontból egységnek” tekinti, és a hozzá tartozó településekre egységes rendezési tervet kíván kidolgozni. Az ekkor megállapított Nagy-Budapest területe némileg eltért az 1950-ben megvalósulttól. Kimaradt belőle Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákosliget (a későbbi XVII. kerület), Békásmegyerből csak Csillaghegyet, Cinkotából pedig Árpádföldet sorolták ide. Bekerült viszont Nagykovácsiból Tisza István kertváros, Vecsésből pedig Csákyliget és Erzsébettelep.

„Városrendezési Nagy-Budapest”

Az önállóságukat megtartó, de egységes terv és szabályozás alapján fejlesztett településekből álló nagyváros alternatív lehetőség volt a belső kerületeket és az egymáshoz képest is nagyon különböző adottságú városokat és községeket uniformizáltan kezelő, teljes beolvasztás útján létrehozott várossal szemben. Az FKT égisze alatt formálódó egységes városrendezési terv természetesen nem zárta ki a közigazgatási egyesítést, de nem is előfeltételezte azt. Azzal azonban, hogy a városi térszerkezetben pontosan ki kívánta jelölni minden városrész funkcióját és ennek megfelelő beépítési lehetőségeit, az önállóság fennmaradása esetére is kikényszerítette volna a szoros koordinációt, sőt integrációt a közlekedés, az infrastruktúra, a pénzügyek, az ellátás és a szolgáltatások terén. Lehetőséget adott volna azonban ennek fokozatos, differenciált, az érdekek egyeztetésén alapuló megoldására. Milyen lett volna az a város, amelynek képe 1948-ra rajzolódott ki a tervezők asztalán? Fő szempontjuk olyan városszerkezet kialakítása volt, amelyben a város távlatilag úgy fejlődhet, hogy a lakóterületek se túlzsúfoltak, se túlságosan szétterülők ne legyenek. Akár három millió főig növelhető lakosság helyezkedhessen el úgy, hogy mindenkinek jusson elegendő lakótér, zöldterület és az egyéb funkciók – ipar, közlekedés, rekreációs zónák stb. – is megfelelő helyet találnak. Az elkészült általános rendezési terv olyan településszerkezetet vázolt fel, amelyben a már sűrűn beépített belterület (Pesten a Dózsa György út – Orczy út – Haller utca vonaláig) zárt egység, amelyet a külső városrészektől Dunától Dunáig terjedő zöld gyűrű választ el, és megakadályozza további terjeszkedését. A zöldgyűrű létező elemek – Városliget, a lóversenytér, Kerepesi temető, Népliget – alapjain, ezek összekötésével képződött volna. Ezen a gyűrűn kívül pedig laza, kertvárosias településekbe ágyazottan helyezkedtek volna el a helyi központok. Erre a szerepre a külső kerületek és a peremvárosok már meglévő központjait jelölték ki. Azaz nagy lakótelepek – később megvalósult – telepítését a városhatár közelébe éppúgy kizárták volna, mint a peremvárosi kerületközpontok ilyen jellegű átépítését. Ugyanakkor jelentős népességgyarapodást vetített előre a terv a kimondottan kertvárosias fejlesztésre szánt Csillaghegyen, Pesthidegkúton, Albertfalván, Budatétényben, Mátyásföldön, a Rákos-menti településeken. A végleges tervben helyet kaptak az 1945-ben – falusias jellegük miatt – még kihagyni tervezett Rákos-menti települések és Cinkota is. Nagy-Budapest 1950-ben meghatározott területe tehát – minden ellenkező híreszteléssel ellentétben – több éves tervező munkával alakult ki, és nem valamiféle politikai megalománia terméke volt.

A terv külön érdekessége, hogy a napjainkban reneszánszát élő „15 perces város” elképzelésére épült volna. 127 szomszédsági egységet különített el, melyekből 60 jutott a régi Kis-Budapestre és 67 a peremtelepülésekre. Ezáltal próbálták a tervezők „organikussá tenni az anorganikussá nőtt nagyvárost”, azaz olyan „életegységeket” teremteni, amelyek „a bennük élő lakosok tudatában összefüggő egységekként jelentkeznek”. Az egységek fő ismérvei a hagyományokon alapuló összetartozás (helytörténeti értelemben is összefüggő egység, ezt kifejező történelmi névvel), az elhatároltság, az áttekinthetőség és a saját helyi központ. Tartalmazza a mindennapos életszükségletet kielégítő alapintézményeket, hogy „az iskolás gyerek, a bevásárló háziasszony, a kisebb ügyes-bajos teendőit intéző családapa mindennapos útjai lehetőleg ne vezessenek a szomszédsági egység határán túl, s ugyanígy mindannyian itt elégíthessék ki elemi kulturális, szórakozási, sportigényeiket is.” A lakóegység központja és széle között a távolság gyalogosan se igényeljen negyedóránál több időt, azaz átmérője legfeljebb 3 km, és lehetőleg 10–15 ezer (legfeljebb 50 ezer) ember éljen benne. A gyors és kényelmes összeköttetést öt gyors­vasúti hálózati fővonal szolgálta volna földalatti és felszíni szakaszokkal (a metróvonalak jórészt ennek erősen redukált megvalósítását jelentik), a többi tömegközlekedési eszköz ehhez képes ráhordó, illetve a helyi forgalmat kiszolgáló szerepet játszott volna.

Amikor 1949 februárjában döntés született Nagy-Budapest megvalósításáról, akkor a területi lehatárolás kérdését lényegében a várostervezés akkori irányítójának Preisich Gábornak a nemrégiben elkészült rendezési terven alapuló javaslata alapján döntötték el. Rákosiék számára a gyáripari jellegű peremvárosok Budapesthez csatolása volt fontos, az hogy a Rákosok, Cinkota vagy Pesthidegkút ide tartozzanak-e, számukra nem volt jelentős kérdés.

A szomszédsági egységek Nagy-Budapest általános rendezési tervében, 1948
Forrás: FSZEK Budapest Gyűjtemény

Nagy-Budapest mint egységes monumentális kompozíció?

Az a tény, hogy a Nagy-Budapesthez csatolandó terület kiterjedése a frissiben elkészült általános rendezési terv javaslata alapján dőlt el, azért is merült hamarosan a teljes feledés homályába, mert Nagy-Budapest létrehozásával egyidejűleg a politikai vezetés ezt a rendezési tervet mint „tértől, időtől független apolitikus” elképzelést durván visszautasította. A szovjet út követése hamarosan minden téren, így a várostervezésben is normává vált. A szovjet urbanisztikai elvek pedig elvetették a „széteső városszerkezetet” eredményező decentralizált, fellazított várost, és megkívánták, hogy a szocialista város – a társadalmi rend alapvonásait kifejezve – tervezett egészként, egységes monumentális kompozícióként jelenjen meg, amelyben eltűnnek a belváros és a külváros közötti különbségek.

Az 1950-es évek első felében készült tervekre ennek megfelelően a zárt város­szerkezet, monumentális egységes városkompozíció törekvése jellemző, amely a Sztálin (ma Erzsébet) tér mint központi főtér köré épül. A „munkáslakta kerületek”, azaz a gyáripart koncentráló külső kerületek és volt peremvárosok központjainak, valamint a városközpontból ide vezető sugárirányú főútvonalaknak a nagyvárosias kiépítése adta volna meg a városszerkezet alapját. Ennek a víziónak az emlékei az egyes főútvonalaink mentén látható hatalmas „szocreál” tömbök. Az 1950-ben megfogalmazott tervezési program egyértelmű szakítás az 1948-as tervnek azzal a vonásával, amely a sűrű, kompakt beépítésű városmagot egyértelműen le kívánta határolni. A „belváros” és „külváros” közötti különbség megszüntetését immár úgy képzelték el, hogy az első két ötéves terv során megvalósítandó nagyvárosias kiépítés elsődleges célterületeivé nyilvánították a „munkáslakta” peremvárosok központjaiba kivezető sugárirányú, „dolgozóink legnagyobb tömege által látogatott” főútvonalakat. Az első ötéves terv során ilyen „nagyszabású kiépítésre” javasolták a Váci utat Újpestig és folytatásaképpen az Árpád utat a kerület központjáig; az Üllői utat Népligettől Kispestig és Kispest központjában, a csepeli Kossuth Lajos utcát a Szent Imre térig, valamint Óbudán a Knurr Pálné (ma Pacsirtamező) utcát. (A régi Budapest hasonló kiépítésre tervezett útvonalai – így a Hungária körút, a Dózsa György út angyalföldi szakasza, a Béke út, a Kőrösi Csoma út, a Kerepesi út – a második ötéves tervbe „szorultak” volna).

A Fővárosi Tanács VB javaslata Budapest területének és kerületi beosztásának módosítására, 1956 augusztus
Forrás: BFL

1956 – Nagy-Budapest revíziójának kísérlete

A Budapesthez csatolt 16 község számára, amelyek mindegyikének megvolt a jól átgondolt szerepe a korábbi tervben, ezek a fejlesztési elképzelések sem sok perspektívát kínáltak. Ezekben a településekben, néhány évvel az egyesítés után, már a főváros vezetése is csak terhet látott, mivel ellátásukat és infrastruktúrájukat reménytelennek tartották belátható időn belül elfogadható szintre hozni. 1956-ban meg is született a döntés, hogy nagy részüket leválasztják Budapestről. A 16 község közül csak Albertfalva, Pestújhely és Pestimre maradt volna Budapest része. Az első kettő azért, mert beékelődött a Budapesten belüli alközpont szerepre továbbra kijelölt peremvárosok (Budafok, illetve Rákospalota) és Kis-Budapest közé, Pestimre számára pedig egyszerűen nem találtak más elfogadható megoldást. A lecsatolás végrehajtását csak az akadályozta meg, hogy azt – egy nagyobb arányú területszervezési reform részeként – 1956. október 22-én szándékoztak megszavaztatni az országgyűléssel. A mindinkább forrósodó politikai légkörben azonban október 11-én a felső párt- és állami vezetés úgy látta, hogy ez most nem időszerű… Attól eltérően, ahogy ma valószínűleg a legtöbben gondolnák, nem a községek küzdöttek az önállóságért, hanem a város fejlesztésére, sőt puszta működtetésére szolgáló források rendkívüli szűkösségével küszködő fővárosi vezetés szorgalmazta leginkább a leválasztásukat. Az érintett kerületek vezetése és lakossága pedig késhegyig menő harcot folytatott ez ellen, mivel abból indultak ki, hogy az erőforrások központi elosztásának rendszere nem fog megváltozni, Budapesten kívül viszont még rosszabb eséllyel indulnak az ezekért folyó versenyben.

Nagy-Budapest és agglomerációja

Az FKT hatáskörét először 1937-ben terjesztették ki a Budapesttel szomszédos településekre. Illetékességi területét 1938-ban az 1950-ben létrehozott Nagy-Budapesttel közel megegyezően állapították meg, azzal az eltéréssel, hogy Vecsést is ide sorolták. Rövidesen kezdetét vette az illetékességi terület további bővítése, ami 1945 után is folytatódott, és ennek köszönhetően 1946-ban már 91 településre terjedt ki, átfogva a Visegrádtól Százhalombattáig nyúló térséget. Ezzel kialakultak az intézményes keretei annak is, hogy Nagy-Budapestet és agglomerációját szintén összehangolt módon fejlesszék. Az FKT-t azonban 1948-ban megszüntették. Nagy-Budapest létrehozásának 1950-ben követett módja a város és környéke közötti határt ismét élessé tette, az FKT hatáskörével kialakulóban lévő integrációt visszavetette. A fővárosnak és agglomerációjának, illetve tágabb várostérségének kapcsolata azóta sem jutott olyan szintű intézményesített formához, mint amely az FKT képében 72 évvel ezelőtt már létezett.