Publicisztika
BUDAPEST több mint fél évszázada nem látott ilyet. Illetve épp fordítva: ötvennégy éve, hogy augusztus 20-án mindig látta a tűzijátékot. A világjárvány kellett ahhoz, hogy a színpompás látványosság örök felelőse, a kormány lemondja az eseményt. Hiszen jól tudjuk mindnyájan: internetgalaxis ide, virtuális valóság oda, a szikrákat szóró rakéták egymásba érő robbanása százezreket csal ki a Duna-partra, és őket aligha lehet rávenni, hogy ne egymásnak préselődve gyönyörködjenek a fényjátékban.
Már kétszáz esztendővel ezelőtt fénnyel festették az eget Szent Istvánkor a budai Horváth-kertben meg a pesti Városerdőn, és ez olyan népszerűvé vált, hogy 1835-re szakboltot is nyitott a robbanószerkezetek forgalmazására Engel Ferenc a Dorottya utcai Wurm-házban. Igaz, egy évszázadot kellett várni arra, hogy az augusztus 20-i tűzijáték azzá váljon, aminek a mai generációk ismerik: nagyszabású, festői, az egyházi ünnepet profán, egyben politikai keretbe helyező látványossággá.
Kovács Ákos etnográfus kutatásaiból tudható, hogy az 1920-as évek közepén Gálos Kálmán idegenforgalmi szakember vetette fel: a trianoni döntés sokkjából tápászkodó ország egy nyárvégi, nagyszabású eseménysorozattal hívja fel magára a külföld figyelmét. A Szent István hét hangsúlyosan túllépett a Szent Jobb körmenettel koronázott egyházi ünnepen, megjelent benne a megcsonkított ország fájdalma és nemzeti büszkesége, illetve frissen alakuló hagyományrendszere is. A kiinduló gondolat, miszerint „ez az ország nem pusztán az a terület, amelyet a trianoni határok kijelöltek, hanem azon túl is vannak olyan részei, amelyek Magyarország integráns összetevői” ott volt az egymást követő Szent István hetek minden elemében. A búzaünnepben, ahol magyar ruhába öltözött fiatalok adtak át búzakoszorút a kormányzónak a királyi palota udvarán; a Szabadság téri országzászló felavatásában; a Nemzeti Múzeum kertjében évről évre megrendezett Magyar Anyák Nemzeti Ünnepében, ahol a sokgyerekes édesanyákat köszöntötték.
És természetesen a tűzijátékban, amely elengedhetetlen része volt a megemlékezésnek attól a pillanattól kezdve, amikor 1927-ben reflektorfénnyel írták az égre: Isten, áldd meg a magyart. A következő évtizedben a koreográfia egyre bővült és erősödött, miközben a szervezők a csillogást igyekeztek az utcaszintre is tükrözni: ezt a cél szolgálta például, hogy kérték, az ünnep előestéjén mindenki gyújtson gyertyát vagy mécsest.
Bár az állam mindent megtett azért, hogy a maga céljára használja a Szent István napot, az egyház sajátos revansának is tekinthető: a korszak leglátványosabb fényjátéka éppen nem augusztus 20-hoz kötődik. Az 1938-as Szent István évből – például a Fortepannak hála – alighanem mindnyájan fel tudjuk idézni, hogy kivilágított hajók úsztak a Dunán, színes fénynyalábok pásztáztak a Gellérthegy tetején, a hidakon keresztek és az oltáriszentség szimbólumai tündököltek, repülők galambot formáltak, a Margitszigeten pedig óriás máglya lobogott. A tűzijátékkal koronázott illumináció az Eucharisztikus Kongresszus alkalmából, áldozócsütörtökön, május 26-án zajlott. Aminek csak visszatükröződése lehetett az izzólámpákból kirakott hatalmas Nagy-Magyarország, amely abban az évben Szent Istvánkor díszítette a Gellérthegyet.
Az augusztus 20-i tűzijáték először 1942-ben, Horthy István kormányzóhelyettes halálos repülőbalesetét követően maradt el. Aztán mire augusztus 20. Szent Istvánból az új kenyér és az Alkotmány ünnepévé lett, a rakétás fényjáték is átkerült a felszabadulás napjára, április 4-re. 1957-től pedig végképp elfelejtette a mindenféle lövöldözést messziről kerülni igyekvő hatalom, hogy majd csak a konszolidáció csillogó bizonyítékaként támadjon fel, 1966-ban.
Az elmúlt ötvennégy évben lőttek a Gellérthegyről és a Parlament elől, lőttek a hidakról és hajókról, lőttek nemzetiszín rózsákat és erősen hamburgerre emlékeztető ábrákat is, lőttek kánikulában és borzalmas, tragédiát okozó orkánban. Még olyan is volt – 2002-ben –, hogy az árvíz miatt augusztus 31-én lőtték ki a Szent István napi tűzijáték ezerszínű szikráit. Olyan azonban mostanáig tényleg nem történt, hogy ne lőttek volna egyáltalán.
Nem tudjuk, hányan sajnálják a látványosság lefújását, és hányan örülnek annak, hogy nem ül füstköd a városra, nem bénul meg a közlekedés, nem bolondulnak meg a kutyák a rengeteg pukkanástól. Egy dolgot azonban sejthetünk: szinte minden budapesti képes lenne választ adni arra a kérdésre, mire kellene költeni azt a 7,8 milliárd forintot, amit az ország az augusztus 20-ra tervezett ünnepségek és a napot megkoronázó tűzijáték lemondásával megspórolt. Hogy ki mire áldozna ebből a pénzből, mondjuk a rendelőintézetekre vagy az iskolákra, a Népligetre vagy a rozsdazónák rehabilitálására, a Libegő felújítására vagy a fogaskerekű meghosszabbítására, az persze kinek-kinek a maga döntése. De bizonyára sokaknak eszébe jut az is: lám, pont ennyi pénz hiányzik ahhoz, hogy a megújult Váralagúttal és hídfőkkel teljes, újjá varázsolt Lánchídról fellőtt petárdákban gyönyörködhessen néhány év múlva BUDAPEST