Kinn vagyunk a vízből

Egy vérbeli lukácsista vallomása

A kertben kezdődik minden. Az a Frankel Leó úti kerítés és kiskapu egy másik világba visz. Jönnek a platánok. Mintha díszőrség sorfala előtt kellene bevonulni a medencékhez. Közben az évtizedek során falra erősített hálatáblák vonzzák tekintetünket. Évszázados gyógyulások, friss hálálkodások. Egy pár éve föltett márványlap különös titkokat rejthet: „Elszabadulásunk emlékére” – hirdeti két férfiú neve az oldalfalon. Hűha, mi lesz odabenn, a Lukácsban, mit pillant meg először a belépő?

Nemrég egy külföldi vendég írta ki véleményét a benti faliújságra, tört magyarsággal. Valahogy így: ez a fürdő inkább egy labirintus és egy idősotthon keveréke. Van benne valami. Aki először jár itt, valóban tévetegen kereng a kanyargó, fedett folyosókon. Pláne, hogy újabban elég sok orosz vagy ukrán (tudomisén…) szó hallik a fürdőruhások szájából. A fiatal alkalmazottak pedig csak az angolt törik. Marad a nemzetközi mutogatás.

„Mi volt Pest, ami ma Pest!” Ekként kiáltott fel írásban – már ha ez lehetséges – Krúdy Gyula bő száz esztendővel ezelőtt. Mi volt a Lukács, ami ma a Lukács, kiáltanék magam is, évszázaddal későbbi cikkíró, aki ötven éve koptatja itt a teraszra vezető lépcsőket, támaszkodik az ottliki napozókorláthoz, aki látta még úszni Kállai Ferencet, csíkos köntösében mélázni Kolozsvári Grandpierre Emilt, és Garas Dezső mellett zuhanyozott. Kávéházi élet zajlott, a tusolóban hallani lehetett eltussolt politikai ügyekről, a művészi élet legújabb pletykáiról, a teraszon kibicelni lehetett a bridzsezőknek, és évtizeden át sakkozhattam azóta elveszített barátommal. Felnéztünk a törzsvendégekre, akik eltűntek, kihaltak; ma legföljebb egy apró ázsiai vendég néz föl ránk, a medencék hőfoka iránt érdeklődve.

Játszottunk, dumáltunk, két parti sakk és zuhanyozás között neveket adtunk az itt dolgozóknak. A folyton a sípját használó úszómestert, Vili bácsit Louis de Funes-hez hasonlítottuk. Az aranybarnára sült, örökké napszemüvegben feszítő utóda Gilbert Bécaud-ra emlékeztetett. A napozón sertepertélő nyugdíjas fürdőszolgák egyike Kassákra, a másik Móricz Zsigmondra hajazott.

Kinyitom egy árverésen vett ritka kincsemet, a Szt. Lukácsfürdő Gyógyfürdő (sic!) címen százegynéhány éve nyomtatott könyvecskét, és kihullik belőle pár „kegytárgy”. A legérdekesebb egy 15 alkalomra érvényes szekrénybérlet a hatvanas évekből – ára 40 forint. Számoljunk csak! Akkor egy napra, azaz egy belépésre kettő forint hatvanhat fillér jut; ezért a pénzért időkorlát nélkül itt lehetett tölteni az egész napot. És a tetejébe az Óbudáról jövő 66-os villamosnak is volt megállója az uszoda előtt, hogy aztán a Margit-hídra kanyarodva – divatos szóval: fonódva – Pestre utazhassunk vele.

Nem csoda, hogy az írókat megihlette a hely szelleme. Mándy Iván több novellájában, kisregényében megörökítette a helyet – Balázs néven. Mégis lehagyták a halott törzsvendégek márványtáblájáról. A fürdősök nem olvasnak, csak a bevételt számolják. Egy másik, szerencsére még élő írónk pedig valóságos dicshimnuszt, hogy ne mondjam ódát költött az uszodáról. Ezt idézni kell.

„Áldott légy Szent Lukács fürdője, riadt lelkek dédelgetője, megalázottak és megszomorítottak kegyhelye, de boldogító önáltatás, hogy lehetséges és megengedett az egészséges élet a halál árnyékában, a testi jó érzés hedonizmusa az elhurcolások és kivégzések évadján is. […] Áldott légy zuhanyozók forró gőze, melynek sűrű gomolygásában a meztelen árnyak, mint Vergilius és Dante lelkei, beburkolóznak arctalanságukba és névtelenségükbe, a gőzölgő semmi biztonságába, melynek függönye mögött az arc nem árulkodik, s ahol kilazulhat a testből a lélek.” S ezt még így tovább hosszú bekezdéseken keresztül, a kitelepítés árnyékában Görgey Gábor, másképpen Arthur A homár páncélja című művében.

Nádas Péter még hosszasabban írja le az uszoda egy napját, olyan minuciózus alapossággal, hogy aki figyelmesen olvas és jó a helyismerete, a leírásból az évszámot is kitalálhatja, azt, hogy hol tart épp a regényfolyam históriája. Nem idézem, mert betelne vele e folyóirat teljes terjedelme. Irány a könyvtár, a józsefvárosi Wenckheim-palota! Tessék olvasni a Párhuzamos történetek megfelelő kötetét – juszt se írom ide, hányadikat, keresgéljenek csak mobilnyomkodás helyett.

S akkor még nem szóltam egy szót sem a lányokról. Ugyanis a Lukács volt hajdanán a legjobb értelmiségi ismerkedő színtér. A napozón gátlástalanul oda lehetett lépni a kiválasztotthoz. Ha más nem, egy jó beszélgetés lett belőle. Néha több is. Erről nem szólnak a kinti hálatáblák. Vajon hány házasság vagy csak tartós kapcsolat kezdődött fenn a napozón, ahová ma már két lift szállítja a szerelmi és egyéb csatározásokban megfáradt pest-budai Casanovákat?

Mi volt a Lukács? Erre könnyű felelni: kávéház olyan időkben, amikor ezeket a helyeket tervszerűen irtották, sportboltot, népbüfét, ki tudja még mi mindent nyitva hűlt helyükön. Ahogy újra nyíltak, jelentősen elszaporodtak a kisebb-nagyobb kávézók, úgy ment tönkre a Lukács patinája. Olyan, mint egy idős hölgy, akinek múltja van, aki csodás trükkökkel sminkeli ifjúnak, szépnek magát, csak éppen belül fonnyadt el, a lelke, a szelleme öregedett matuzsálemivé.

Hol vannak a még élő törzsvendégek? Nem múlt el nap, hogy Gálvölgyi János ne jött volna szembe fürdőköpenyét cipelve a ruhatár felé. Marno János, a kitűnő költő órákig úszott a 22 fokos medencében. Tordai Teri hatvanasan is nádszálkarcsún libbent ki a női öltözőből.

A kerti platánok kitartanak. Meg néhány kelekótya törzsvendég. Volt a Lukácsnak egy 107 éves korában eltávozott nyugalmazott tábornoka. Mondják, amikor elérte a századikat, utána már ingyen engedték be.

„…legszebb álmaink is megvalósíthatók.”

Jelzem, Örkénynek is van táblája odabenn.