Egyből három

Egy városligeti épület közepesen rövid története

2017 tavaszán az Art1st Design Studio Kft. munkája nyomán három csinos klónozott pavilon került az Állatkerti körútra a hajdani bódédzsungel helyére. Eddig a jó hír. Sajnos hamarosan bezártak és most gyors funkcióváltásra várnak, mert használni szeretnének.

Strohoffer István kiviteli terve Forrás: BFL XV.17.b.312 3/1863

Leánykori nevén a Magyar Építészeti Múzeum (ma MMA Magyar Építészeti Múzeum és Műemlékvédelmi Dokumentációs Központ) 2000-ben kiállítással és egy pavilonépítészettel foglalkozó kiadvánnyal ünnepelte fennállásának negyedszázados évfordulóját. Kollégáim ösztönzésére került a kötetbe egy erősen szubjektív válogatásom. 1861-tól a városegyesítésig működő építési hatóság, Pest város Építő Bizottmánya gyűjteményéből merítettem. A Strohoffer István (1828–1893) ácsmester által jegyzett faszerkezetes kioszk tizenkétszögű alaprajza és városligeti helyszíne egyaránt felkeltette figyelmemet. Mégsem telt el haszontalanul két évtized, hiszen azóta többet tudok erről a remek, jól képzett asztalosmesterről és családjáról. Diescher József (1811–1874) építész-építőmester féltestvére készítette az 1866 augusztusában megnyitott Állatkert zenepavilonját is, mely „az egész birodalomban a legékesebb ácsmunka” – írta a Fővárosi Lapok 1866. augusztus 10-én.

A csoda

Ebben az időben levéltárunk még több telephelyen üzemelt. A terv- és térképtár a Fővárosi Önkormányzat épületében a Városház utcában, míg a tervekhez tartozó iratok a Leonardo közi részlegünkben. Segítőkész kollégáimnak hála közvetlenül a raktárban kutathattam. Doboz le, irat megnéz, jegyzetelés, doboz fel. Sokféle tárggyal lehet erősíteni, akár levéltári dobozok emelgetésével is. Egy szombati napon is dolgoztam, késő délutánra járt. Karom gyengült – sose volt erős –, lábam remegett. Na, mára ennyi! De akkor ott hátul megszólalt a kötelességtudó énem: csak még ezt az egy dobozt. Levettem, szinte kicsúszott a kezemből. Keresem az irat számát, látom, jól megtermett csomó, a fogása is sokat sejtetett. Talán tervek is? Igen! Öt darab. Óvatos hajtogatás, miközben az ember titkon a csodában reménykedik. Előbukkant egy szerény házikó homlokzata, alaprajza és Strohoffer tervének másodpéldányához kapcsolódva két rendkívüli szépségű akvarell Feszl Frigyes aláírásával. A félhomályos raktárban nem akartam hinni a szememnek. Most remegtem csak igazán. A fáradtság eltűnt, átjárt az öröm. Vajon Komárik Dénes, Feszl Frigyes kutatója tudott erről? Utánanéztem, Dénessel is beszéltem – akkor még megtehettem –, kiderült, hogy egy eddig lappangó terv-együttest találtam. Feszl 1860-ban a Vigadó építésekor készítette a kioszk látványterveit. A nagy műből egyszerűsítve emelt át díszítőelemeket, és egyéb alkotásaiból is idézett részletformákat. Életművében több kioszk terv is megtalálható, köztük olyanok is, amelyeket ponyva használatával tett meghitté. Komárik szerint Feszl a „nemzeti építőstílus” kialakításában a magyar paraszti világra, a keleti motívumokra és az „ámbitus” eszméjére támaszkodott. Ligetbe álmodott pavilonján keleti elemek és az oszlopos tornác is megjelenik.

A kioszk alaprajza, metszete és nézete, Feszl Frigyes Forrás: BFL XV.17.b.314 77/d

Harmincnyolc évig a Gruber-család kezelésében

1860 tavaszán Gruber Antal cukrászmester egy kioszkot kívánt létesíteni a mai Széchenyi-szigeten, a finomabb közönség igényeinek kiszolgálására. Árukínálatában fagylalt, kávé, csokoládé, limonádé, mindenféle ásványvíz, tej, savó, gyümölcs, vaj, finom pékáru és desszertborok szerepeltek. Mivel időközben csődeljárást indítottak ellene, ötletét 1862-ben Voigt Vilmos vendéglős valósította meg. Feszl Frigyes prezentációs tervei nyomán Strohoffer István kivitelezésében épült meg a pavilon. Külön épületben volt az árnyékszék, míg az egykori István úton (ma Ajtósi Dürer sor) egy jégverem. A 25 négyszögölnyi városi tulajdonban lévő telken 1862 március közepétől 1874-ig használhatta sajátjaként az építkezés ellentételezéseként kávéházát, majd az a város tulajdonába került. Gruber Antalné Wagner Amália azonban megvásárolta az építtetőtől pavilonját, amit sok fáradsággal remek hellyé fejlesztett. „E kis sziget szokott lenni a legnépesebb pontja a ligetnek. Megfordul azon mindenki, a ki a városerdőbe kirándul, elegáns öltözetü uri hölgyek, szemüveges dandyk, nyalka jogászok, jókedvü mesterlegények, – egy szóval Pest népességeinek minden, de minden osztálya tarka csoportokban képviselve van azon. A sziget közepén kioszk van felállitva, melyben mindennemü hüsítők, kávéházi italok, hideg étkek várnak az üdülni váró közönségre.” – tudósított a Vasárnapi Ujság 1872. május 5-én. A főváros 1874-től három évenként versenytárgyalás nélkül újította meg Amália asszony bérletét, aki 1884 márciusában a szűkös épület nagyobbítását kérelmezte. „Maga a kioszk belső része melyben üzletemhez tartozó cikkek, ételek, italok, jégszekrények, edények stb. vannak elhelyezve oly kicsiny, hogy abba a csekély időtartamú üzleti idény alatt szükséges csak nagymennyiségű törékeny edény neműeket sem vagyok képes elhelyezni.” A bérlő és a főváros érdeke találkozott. A bővítést az 1885. évi Országos Általános Kiállítás Ligetbe telepítése is sürgette. Az átidomítás során a Mérnöki Hivatal munkatársai megtartották Feszl építményét, több csarnokkal és kiszolgáló funkciókat befogadó elemmel bővítették. A nagyvonalú elgondolás azonban papíron maradt. A költségek lefaragásával egy szerényebb átalakítás történt, viszont a kedélyes pavilont megfejelték a korstílushoz igazodó neoreneszánsz kupolával. A kioszk kívül esett a kiállítás területén, emiatt Gruber Amália üzleti reményei nem váltak valóra. Beruházásaival – áruszállítás, új székek és asztalok beszerzése, a személyzet növelése, 1800 Ft-ért üvegterem létesítése – jelentősen ráfizetett. 1887 január elején meghalt Gruber Antal, aki „elismerésre méltó buzgósággal vezette ezen üzletet s adóját pontosan fizetni mindenkor első kötelességének tartotta” – írta a Tanácsnak a hivatalos ügyeket intéző özvegye. Férje halála után Károly fiában talált támaszra, amire nagy szüksége volt, ugyanis a bemutató nyomán létrejött kávéházak és tejárudák jelentős versenyhelyzetet teremtettek. A kioszk és melléképületei javításra szorultak, de csak tűzoltás történt, hiszen a küszöbönálló ezredéves tárlat nagyobb változásokat ígért.

A Gruber-kioszk. Forrás: BTM Kiscelli Múzeum Fényképészeti Gyűjtemény F.64.286

Először eddig követtem a pavilon sorsát, mert úgy véltem, a bekövetkező események végleg elsöpörték. 2017-ben Majkó Zsuzsanna Ligetkutató két építmény azonosságára hívta fel figyelmemet. (Ligetfalvi György – Majkó Zsuzsanna: Városliget lexikon. Budapest, 2017.) A millenniumi kiállítás történelmi főcsoportjának a Széchenyi-szigetre telepítése miatt a Kiállítási Országos Bizottság a főváros tulajdonában lévő kioszk elbontását és áthelyezését kezdeményezte. A Mérnöki Hivatal a fenyves és a mesterséges jégpálya közötti – ma Királydomb – területet jelölte ki a kávécsarnok új otthonául. „Gruber-féle kioszk a Stefánia uton (Városliget). Tisztelettel van szerencsém a n. érdemü közönség becses tudomására hozni, hogy a Széchenyi szigeten 32 év óta létezett kávéházi kioszkot a kiállítás igazgatósága a Stefánia-utra a Mücsarnok [Olof Palme ház, ma Millennium Háza] átellenében helyeztette át s minthogy ezen áthelyezési munkálatok befejeztettek, kérem helyiségem megtekintése végett engem becses látogatásával szerencséltetni. Kiváló tisztelettel Gruber A.” – hirdette a Budapesti Hírlap 1894. május 19-i számában.

A bérlőnő 1897 tavaszán telepét tágas fedett helyiséggel bővítette, ahol vendégei egy hirtelen lezúduló esőtől menedéket találtak, ugyanakkor befektetésével hosszabb ideig biztosíthatta bérletét. Szüksége volt minden találékonyságára, mert a Stefánia út (a Városligetben ma Olof Palme sétány) túloldalán az Országos Általános Kiállításból fennmaradt Királypavilonban Gerbeaud Emil (1854–1919) rendezte be cukrászatát. Amália asszony az eltelt évtizedek során bevételeit rendre visszaforgatta vállalkozásába. A költözés nagy érvágást jelentett, hiszen mind a főváros, mind a Bizottság kihátrált mögüle.  A Tanács hozzájárulásával 1898-tól Gruber Károlyra szállt az üzlet, aki megpróbált talpon maradni a gombamód szaporodó vendéglátóhelyek között. Kerthelyisége Stefánia út közelébe eső részét székekkel és asztalokkal rendezte be, hogy az úton hömpölygő „színielőadást” vendégei testközelből élvezhessék. Hangversenyeket tartott, a petróleumvilágítást megkísérelte légszeszre cserélni, de nem járt sikerrel. Az egyre halmozódó nehézségek miatt közel négy évtized után a családtól Kolegerszky Viktor kávés kezébe került az üzlet, aki 1900. május 1-től európai tapasztalatait felhasználva óriási lendülettel fejlesztett, modernizált.

A Kolegerszky éra, 1900–1909

Az Elit kávéház – VII., Rákóczi út 20. – kávésa, bár csak egy szűk évtizedig vezette az ekkor már 1440 négyszögölre terebélyesedett komplexumot, a ligeti világ meghatározó alakjává vált. „ő teremtette meg az első poézist a Városligetben a híres Kolegerszky-kioszkkal. Homokbuckás területen rendezte be ezt az üzletet és gondoskodott arról is, hogy a miliő szép legyen, még arról sem feledkezett meg, hogy lámpasorok vezessék este a vendégeket kioszkjába. A pesti polgárok kedves találkozóhelye volt ez a kioszk […] az idill berke, ahol a habos kávé mellett a tisztes ízű romantika szövődött. A lóversenyek és a Stefánia-korzó látványos napjain ez a kioszk óriási sokadalmakat látott s gyakran a legmagasabb körökből való vendégei voltak.” Ilyen költőien emlékezett meg a hatvankét éves korában elhunyt Kolegerszky működéséről, ekkor már a Városi (a mai Erkel) Színház gazdasági igazgatójáról, a Budapesti Hírlap 1931. január 30-i számában.

A Kolegerszky-kioszk, képeslap Forrás: Szántó András gyűjteménye

Ahogy Amália asszony, ő is a „finomabb és elegánsabb” közönséget kívánta megszólítani. Programjában első helyen állt a kioszk és környezete világításának modernizálása, az épületek tatarozása, eső és napsütés ellen két nagyméretű ponyva kifeszítése. A hangulat emelése érdekében hetente legalább háromszor katonazene szólt új zenepavilonjában, amelyet Buchwald Sándor Vas- és Fémbútorgyára szállított. A beruházás egésze a főváros tulajdonába ment át, amit a bérlőnek jó karban kellett tartania. 1903 novemberéig több mint hetvenezer koronát invesztált a vállalkozásába, ezen felül nyolcvanezer koronát meghaladó összeget áldozott a felszerelés és a berendezés korszerűsítésére, miközben évente hatezer koronát igényelt a bérlemény és a leltári tárgyak állandó gondozása. Az üzletember nemcsak közvetlen környezetét fejlesztette, de bevétele növelése érdekében közfeladatokat is magára vállalt. Városi területet parkosított és kiépíttette a Stefánia út ligeti részének közvilágítását a mai Ajtósi Dürer sortól a Hősök terén álló Műcsarnokig. Az illetékes tanácsi ügyosztály szerint „a fővárosnak mint ingatlantulajdonosnak is érdekében áll, […] hogy a Városligetnek, mint díszes és nagy áldozatokkal fönntartott üdülőhelynek és sétánynak a jelenlegi – kétségtelenül hiányos, úgyszólván szegényes világításnál intenzívebb megvilágítása…” A közvilágítás megteremtésére azonban a fővárosi költségelőirányzatban nem állt rendelkezésre a szükséges összeg. Befektetéseiért cserébe bérleti ideje folyamatosan kitolódott, mialatt a hivatalos ügymenetben egyre több buktató állta útját, hiába teljesítette sorjában ígéreteit és épített fel egy kitűnő vendéglátóhelyet. „Kolegerszky Viktor a szerződésben […] elvállalt kötelezettségének mindenben megfelelt, az előirányzott költségnél még többet fektetett be s üzletét a fővárosi közönség kedvelt helyévé tette.” – jelentette az illetékes kerületi elöljáróság. Az 1862-es alapszerződésben még nem szerepeltek olyan közterhek, amilyeneket az egyesített főváros az idők folyamán kitermelt. A bérlő orosz származása miatt nem bírta tökéletesen a magyar nyelvet, szerződését a szokásjogra gondolva olvasatlanul írta alá, ezért halmozódó elmaradásai keletkeztek a ki nem fizetett közterhekből és az éjfélig kötelezően előírt világítási díjakból. Kolegerszky 1909-ben megvált bérleményétől.

Bérlőváltások

Egy-egy évig Goldmann Simon, majd Lusthaus József és Gerő Jenő, utána egyedül Lusthaus vezette az üzletet, de a háború és a rossz időjárás miatt fizetésképtelenné vált. 1916-ban visszatért Goldmann, akire 1917-ben a háborús helyzet miatt némely napokon délutáni tejkimérési és uzsonnakávé tilalom várt. Ennek ellenére elvégeztette a főváros által kívánatosnak ítélt munkálatokat és az „üzletet személyesen minden igényt kielégítően” vezette a proletárdiktatúra kitöréséig, amikor a kávéházat egy üzemi biztos vette át. Felszerelése 70 %-át ellopták, a maradékot tönkretették, élelmiszerkészletét kiárusították, bár az összeg a székesfőváros pénztárába került, számára örökre elveszett. 1924-ig próbálkozott, majd a Budapesti Központi Tejcsarnok Rt. kapta meg a kioszkot és csatolmányait. A Színházi Élet 1925/24 számában az újrateremtett aranykorért lelkesedett: „Igazán dicséret illeti a vezetőséget, hogy nagy anyagi áldozatok árán ilyen nagyszerű békebeli helyet teremtett a pestieknek. […] Olyan habos kávét, fagylaltkülönlegességeket (mogyorós grillázs fagylalt) sehol sem kapni, mint a Stefánia-kioszkban. Nem csoda, ha az uriközönség, az aranyifjúság szivesen és gyakran keresi fel a városligetnek ezt a legszebb és legkedvesebb helyét.” Bérlete lejárta után 1930-ban újra pályázott a Tejcsarnok, de nem tudott a fővárossal megegyezni a díj és az építmények renoválása ügyében.

Ez évben hivatalos helyszínrajz készült a 1443 négyszögölre hízott területről. Az előkertben Goldmann Simon szerint legalább nyolcszáz asztal és négyezer szék fért el. A vendégek keramit járdákról közelíthették meg az építményeket, melyeket balról a zenepavilon indított. A főút a felturbózott Feszl-kioszkhoz vezetett, ehhez jobbról egy vasvázas üvegezett, balról egy favázas veranda csatlakozott pódiummal, ahol a 20-as években színi előadásokat tartottak. A hátsó udvarban kapott helyet a téli konyha és a házmesterlakás, mögötte a nyári konyha a mosogatóval, két oldalt hűtőkamra, illetve toalett. Volt még a telepen két fáskamra és egy amerikai rendszerű jégverem.

Lusthaus József és Gerő Jenő kávésok az egykori Kolegerszky-kioszkban, képeslap Forrás: Szántó András gyűjteménye

A tulajdonos működtetésében

A polgármester 1931-ben a közjótékonysági és szociálpolitikai ügyosztály kezelésébe adta a térséget, amit gyermeknyaraltatásra használtak. Két évvel később a kioszk környékén évente kertészeti, virág- és gyümölcskiállításokat rendeztek, de ügyeltek, hogy a két funkció időben ne ütközzön. A sok gond és nehézség ellenére „A Stefánia-úton az egykori Kollegerszky-kioszk kertje volt a legszebb a szép parkok között…” (Budai Napló 1936. május 21.) A tulajdonos azonban nem sáfárkodott jól vagyonával, a kioszk és csatlakozó építményeinek állapota leromlott. A főváros 1937-ben a területen állandó kertészeti kiállítási csarnok létesítését határozta el. 1938 őszén a 75 éves kiszolgált kioszkot, mint kiállítási célokra alkalmatlant, elbontották.

A megépítéshez vezető út

Tanulmányom megjelent, a pavilon színes tervei bekerültek a Holnap Kiadó Építészet mesterei sorozat Feszl-kötetébe és abba a több száz oldalas városligeti összefoglalóba, amely felkeltette a döntéshozók figyelmét, majd szorgalmazták a kioszk újbóli megvalósítását – egyszerre három példányban, mai anyagokból. A pavilonok 2017 tavaszán megnyíltak, nyár végén bezártak. Hiába a magyar nemzeti romantika ikonikus építészének vonzó elképzelése, ami már az 1880-as években is szűkösnek bizonyult, az nem felelhet meg egy világváros lakói, turistái elvárásainak. Kávézót mosdó és raktár nélkül a 21. században lehetetlen működtetni. A két másik épület árukínálata pedig köszönő viszonyban sem volt a fizetőképes kereslettel. Szerencsésebb lett volna, ha a tervezők ihlető forrásként újragondolják Feszl Frigyes elképzelését, azt a mai kor elvárásaihoz igazítják, az üzemeltető pedig figyelembe veszi a látogatók igényeit, szokásait. Ha már állnak ezek az ízléses pavilonok, kerüljön beléjük olyan funkció, amire szükség van a Ligetben és a méretük ahhoz éppen megfelelő.