Kicsiben a nagybani

Kicsattan a retek, izmos a spárga, uborkaszemű a tüskés narancs

Szmog. Vagy köd. Nem tudni pontosan, ezúttal melyikük tette tiszteletét; valószínűleg a két elem erőit összevonva ront a tisztánlátáson, ami hetek óta témavezető a valódi és a virtuális mezőben. Éjszaka még csak-csak, de amikor nappalodván alig változik a luxigény, panaszra nyílnak a szájak. Éhesek. Levegőt követelnek, hírt, malacsültet, csókot... – kinek mire van éppen szüksége. Az életrevalóbbja mindegyikhez hozzájuthat a nagybani piacon.

Adjon nekem kölcsön száz forintot! Vagy kétszer ötvenet, esetleg ötször húszat,hogy ne fájjon annyira. Egyhamar nem tudom megadni, a kölcsön kifejezést csak a formaság kedvéért használtam! A megszólított, középforma férfi kivár, vak ujjakkal lapoz a zsebében, legkisebb egység nála az ötszázas, annyit viszont sajnálna odaadni.Nincs. Mondja fennhangon, amivel kifejezi, hogy voltaképpen adna ő, de hát nincs. Nincs százas és kész.

Idefelé még sima ügynek tűnt. Magabiztosan tekeredett az út Nagykőrös felé, rohantak a kilométerek a fényes-jeges aszfalt mentén. Lélek sem mutatkozott az utcán; a szerencsésebb alvók akkor kanyarodtak az utolsó REM-fázisba. Mielőtt kifutott volna a lehetőség Budapest határából, parancsszó hangzott:

„Fordul-jon bal-ra!” Ezúttal Jóestétkívánok Csilla irányította az eseményeket és a GPS-t. Zöld, sárga, türkiz vonalkák szőtték át a képernyőt, néhol egy-egy dagadt paca jelezte, hogy előző napról még fennáll az útterelés, a lila kockák az üres parkolóhelyeket jelezték, a bordó rovátkák a Celsius-fokokat. Egyikből sok volt, a másikból meg kevés, de elterelődött a figyelem, mert a fényigény teljesülni látszott.

A Budapesti Nagybani Piac kerítését ledrózsafüzér díszíti, keresztben néhány karácsonyról visszamaradt fenyőfapojáca, mutatván, hogy kezdődik a mutatvány: bevásárlás hajnalra. Ami nem teljesen azonos azzal, hogy hajnalban, mert az árunak virradatra a nagyközönség kezéhez illik jutnia. A nagybani délután hatkor nyit, de éjféltájban kezdődik az igazi nyüzsgés, a terítési akció azután indul.

Igazi kis város rejlik odabent, a kapuépítmény Nevicke tornyos portálját és az odavezető vámállomást idézi, odabent pedig mintha a Csepel Művek megelevenedett csapásain járnánk. Két oldalt mellékutcák keresztezik a fősodort, szigorú KRESZ-szabályok, csarnokok, házikók, pultok, a kiéhezett sültkolbász-rajongóknak egy bisztró, valamint az újonnan épülő »B« szektor befedésének munkálatai keretezik az érdeklődést.

A háromtonnás teherautótól a kibelezett Suzuki Swiftig mindenféle egyed képes megfelelő mennyiségű élelmet magába fogadni; cél a jól járás, vagyis a beszerzői ár. Egészséges piaci alkudozásról a szabad verseny korában lehetetlen beszélni, illetve manapság egyéni árajánlatról beszélhetünk.

Másfél mázsa csicsókát vinnék. Vélemény lehet, de csak bévül, a vásárló kíván, az árus teljesít, végül magától megoldódik a rejtély: Csicsókabárt nyitottunk a minap. Folyóvíz alatt körömkefével lesúrolod, zöldségszeletelővel felaprítod, só-bors-fokhagyma-olíva és kezdődhet a tánc a százkilencven fokos sütőben. Imádni fogja a közönség! Meggyőző érv ellen nincs apelláta, márpedig a házilag összetákolt utánfutóba hat zsák krumpli nem sok, annyi se férne már.

„Nem baj, most kifizeti, és eljön érte, amikor tud!” Visszatérő vevőknek bizalmi bónusz jár, józan határidővel lehetséges a raktárban hagyni a megvásárolt terméket. Ha esetleg kiderülne, hogy nem úgy sikerült a csicsós buli, ahogyan tervezték, akkor is visszavárják; esélyes ugyanis egy kiwano- vagy egy pitayacenter létrehozása. Előbbi tüskés narancsra hasonlít, amelynek belsejéből riadt uborkaszemek bámulnak kifelé; utóbbi kifordított, kivimagokkal díszített, ciklámenszín héjú, éretlen dinnyére. Egyebekről nem is beszélve, léteznek ugyanis olyan gyümölcsként számontartott valamik, amelyeknek húsz-hatvanezerbe kerül kilója.

Tán nem is a Földről származnak… Az eladó révetegen az égre tekint. Holdi parcellákról, vénuszi dombokról ábrándozik, végül szaturnuszi rejtelmességgel megint csak hallgat, nemhiába nyitott egzotikus csarnokot a piac közepén, amelyet naponta zsúfolásig tömnek a földhözragadt, ámde az exkluzivitást nem megvető magvetők.

Nyáron látott virulással mosolyognak a kicsattanó retkek, az izmos spárgák, és az epreskertek királynője, Cristina is képviselteti magát nyolcvanládányi gyermekével.

Hja, ezek még frissek! Nem úgy a boltokban, ahol a kereskedő napokig adagolja, fagyasztja, és ki tudja, a hátsó raktárban mit művel még a gusztusos primőrrel, azután meg fonnyadás miatt jól leértékeli a megmaradt készletet. Kedden, csütörtökön és pénteken, éjszaka az eladók türelemmel hallgatják a terveket (például megdöntöm az Auchan–Tesco-egyeduralmat Inárcson). Az eladó olykor a stand fölé szerelt tévére pillant, hogy megtudja, a mindenhez is értő főhős legyőzte-e már a cybersárkányt; a többi napon viszont nem ér rá szórakozni.

Megelevenednek a hagyma-, tészta-, paprika- és a mosópor-, vécépapír-, felmosóvödör-élettermékeket árusító standok: kóstoltatás, mérés, számolás, telefonálás, rakodás, megint telefon, újraszámolás. S noha New Yorkban hajnali fél háromkor akár Bösendorfer versenyzongora is vásárolható nagy tételben, olyan vecsési savanyú káposzta, amilyet itt mérnek, aligha. „Tölteni, enni, gyógyszer helyett!” Szól a szlogen, és az őstermelők őstermelője, Franciska néni – aki ezúttal csak kísérőként piacozik e tájon, egyébként az eredeti helyszínen, a Bosnyákon halmozott sikert sikerre –, szinte történelmet ír forgalomból.

Ez mind semmi! Majd a piacok éjszakáján! És befőzés idején, húsvét előtt, lakodalomkor, jó időjárás esetén, háború előtt/alatt/után – már ami az atomkorszaki ijesztgetéseket illeti. A nagybirtokosok és viszonteladók, a megélhetési zöldségesek és a kíváncsi lakosok rendszeresen találkoznak egymással a nagybanin, és az adásvétellel életben tartják egymást.

De ahhoz előbb be kellene jutni! Éppen száz forint készpénz hiányzik a díjhoz (magánosoknak nyolcszáznyolcvan a belépő), mert a kapunál lehetetlen a híres kártyával fizetés.

„Hogy akar vásárolni, ha nincs magánál pénz?”

„Azt hittem, gyalogosoknak ingyenes a belépés” – rebegi a kideríthetetlen státusú vásárlójelölt. Lehet ihletet kereső műtermi bohém, álmatlan határ menti menekült, számos gyermekét egyedül nevelő apuka, álruhás adóellenőr, megtért hajléktalan.

„Úgy hallottam, errefelé nagyobb a választék déligyümölcsből.” Óvatos duhajról van szó tehát, aki nem adja fel. Először csak körülnézni jött, és a megtakarítási lehetőségeken gondolkodik. Az előadás azonban hatástalan, s úgy tűnik továbbra is igaz, hogy pénzt csak pénzzel lehet csinálni; száz forint megszerzése ezúttal akkora feladatnak tűnik, mint az első millió összekaparása. A kapus­asszony elnézi a suhanc­sihedert, engedje vagy ne, igazat mond vagy egyéb céljai vannak azzal, hogy bejutna, talán annyira éhes, hogy fölzabálná még a földről is a párizsivéget...

Nem, nem, nem valószínű, hogy hajléktalan! Beszélnek a szemek, meg hát némi önerővel is rendelkezik; egyébiránt rend a lelke a nép kezelhetőségének, és ipari kamera vigyázza, hogy senkit se lehessen csak úgy korrumpálni. A kamionosok türelmetlenül beledudálnak az alkuba, nem száz forintot ér az ő drága idejük; már éppen megszületne a bartermegoldás: a kapus sorompót emel a bemenni vágyónak, aki a beengedésért cserébe kifelé menet átad neki két mandarint vagy negyed kiló krumplit.

Mintha világosodni látszana a füstös reggel kelet felől, a suhanc megilletődve kivár, mert a legközelebbi külső bankautomata kilométerekkel arrébb pihen. Türelmetlenül topog a sor, üvöltenek a kürtök, végül ismert hang férkőzik a káoszba:
„Adjon-neki-nyolcszáz-nyolcvan-forin­tot!” Jóestétkívánok Csilla ezúttal is megmutatja a helyes utat, miután mindenki oda megy, ahova akar.